„Minden ember, keresztények és zsidók is egyenlőnek teremtettek”*

Sziszkoszné Halász Dorottya

Hogyan látta az Egyesült Államokban élő keresztény magyarság az 1944 első felében zajló óhazai eseményeket? Mi volt a véleménye a Sztójay Döme által vezetett kormányról és magáról a miniszterelnökről? És, nem utolsósorban, hogyan vélekedett a magyar zsidóság elleni támadásról?

Ezekre a kérdésekre adnak választ annak a konferenciának a résztvevői, amely 1944. július elején New Yorkban a Válságbizottság az Európai Zsidóság Megmentéséért (Emergency Committee to Save the Jewish People of Europe) elnevezésű amerikai szervezet égisze alatt került megrendezésre. Az esemény időpontjában már javában folyt a zsidónak minősített népesség Magyarország határain túlra történő szállítása, sőt – előre nem látható módon, de – valójában már a végéhez közeledett. Az összejövetelen a magyar-amerikai keresztény klérus és a nagy magyar-amerikai szervezetek képviselői gyűltek össze, hogy hangot adjanak véleményüknek. Egyfelől fel kívánták emelni szavukat a magyarországi zsidóüldözések ellen, másrészt ki akarták nyilvánítani hűségüket választott hazájukhoz. Apropóként Sztójay Döme miniszterelnöknek az amerikai magyarsághoz intézett május 21-i rádióbeszédében elhangzottak szolgáltak. Az összejövetelen végül négy üzenetet fogadtak el, melyeket az amerikai lakossághoz, az óhazai keresztény papsághoz, XII. Piusz pápához, valamint Sztójay miniszterelnökhöz intéztek a jelenlévők.[1]

Az amerikai népnek szóló üzenetben a konferencia egyértelműen elhatárolódott a „quislingnek” nevezett Sztójay által megfogalmazottaktól és kemény szavakkal illette a miniszterelnöknek és kormányának tevékenységét. A résztvevők kijelentették, hogy nem szentelnek figyelmet „árulóknak és az emberek ellenségeinek”, akik „a legkeresztényietlenebb cselekedet[et]”, az „Antikrisztus műv[ét]” viszik véghez. „A magyar náci ivadék” és „klikkje” az Egyesült Államok és az amerikai ideálok ellenségei, miközben „régi magyar eszmények[et]” is elárulnak. A „Quisling Magyarország legszörnyűbb ellensége”, aki „ártatlan embereket juttat … náci kézre vagy saját hóhérai kezére”. Ezért „a budapesti árulónak” és „csatlósainak” „teljes felelősséget” kell vállalni.[2]

A magyarországi keresztény papokhoz intézett felhívás is határozott, ugyanakkor a Szentírásra és a jézusi tanításokra apelláló hangvételben íródott. Az aláírók hangsúlyozták, hogy a „pokollá változott” körülmények között „a zsidók szenvednek legtöbbet.” Ezért kérték, hogy a kongregációk „álljanak ki a megbélyegzettek mellett[,] segítsék eltávolítani a szégyenfoltot, amivel az árulók beszennyezték a magyar nevet a zsidók üldözése által”, és így „segítsék visszaszerezni Magyarország becsületét”. Emellett elfogadásra került egy XII. Piusz pápának címzett felhívás is, melyben a konferencián egybegyűltek a Szentatya közbenjárását kérték, hogy tudassa a magyar kormánnyal, miszerint elítélik annak tevékenységét „és mindazokét, akik zsidó embereket kínoznak és gyilkolnak.” Továbbá a jelenlévők azzal fordultak Őszentségéhez, hogy bátorítsa „valamennyi derék magyar katolikus aktív együttműködését a zsidók megmentéséért folytatott munkában”.[3]

A konferencia résztvevői legterjedelmesebb üzenetüket Sztójay miniszterelnöknek címezték, aki 1944. május 21-én az éter hullámain keresztül szólította meg az amerikai magyarokat kérve, hogy „legalább lelkileg” vegyenek részt abban az „élet-halálküzdel[emben]”, melynek tétje, hogy Magyarország a Harmadik Birodalommal karöltve megvédje „a szovjet bolsevizmus halálos ölelésétől … civilizációnkat és eszményeinket.” Sztójay rádióbeszédében hangsúlyozta, hogy 1919-ben „Kun Béla uralma” bebizonyította, hogy a magyar nemzeti lét csak úgy tartható fenn, „ha késhegyig menő harcot folytatunk e tőlünk idegen világ ellen.” A szovjet hadsereggel szemben folytatott küzdelem indokolja azt is, hogy eltávolítsák „a bolsevizmus szálláscsinálóit, a zsidókat a magyar közéletből, a nemzetgazdaságból és a magyar föld birtoklásából.” A zsidóság további bűneként rótta fel a miniszterelnök „trianoni sírunk” megásását és azt, hogy „a tengerentul [sic!] élő magyarság milliós tömege … uj [sic!] életet volt kénytelen kezdeni tul [sic!] a tengeren.” A jelen harcnak ezért az is a célja, hogy „fiaink … ne legyenek kénytelenek a jövőben külföldön keresni boldogulásukat.” „Magyarország várja vissza fiait”, emiatt is szükséges „a tengerentul [sic!] magyarságának legalább lelkileg részt venni ebben a harcban.”[4]

A fenti gondolatok jelentős felháborodást váltottak ki az amerikai keresztény magyarok körében. Kérdéses konferenciájuk résztvevői Sztójaynak szóló válaszuk bevezetőjében fontosnak tartották hangsúlyozni, hogy egy olyan találkozón egybegyűltek üzenetét olvassa a miniszterelnök, melynek célja, hogy „kifejezzék az anyaországi zsidó állampolgárokkal való együttérzésüket.” A folytatásban a kormányfő beszédét javarészt „náci propagandának” minősítették, és kijelentették, hogy Magyarországot „saját szabad akaratukból”, vagyis Sztójay „gyerekes” állításával ellentétben nem a zsidók miatt hagyták el. Az amerikai értékekkel való azonosulásukat juttatták kifejezésre, amikor az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatát idézve tettek hitet azon meggyőződésük mellett, miszerint „minden ember, keresztények és zsidók is egyenlőnek teremtettek, és a Teremtő a magyarországi zsidókat is felruházta az Élethez, Szabadsághoz és a Boldogság kereséséhez való jogokkal.” Ennek szellemében „pogány és barbár” az az ember, aki „embertársait megfosztja [ezen] jogoktól”. A jelenlévők különösen sérelmesnek és elutasítandónak gondolták Sztójay „üzenetének azt a részét, amelyben arról beszél[t], hogy azért írtja ki a magyarországi zsidóságot, hogy elegendő hely legyen [az amerikai magyaroknak] a szülőföldre való visszatéréskor.” A válaszadók határozottan kijelentették, nem fognak hazatérni „a hátrahagyott zsidó barátok vérével szennyezett otthonokba”, mely gondolat „csak egy mániákus náci elborult elméjében születhetett.” Üzenetüket azzal zárták, hogy „imádkoznak zsidó testvéreiknek a [miniszterelnök] véres kezeitől történő megmeneküléséért.”[5]

Sajnálatos módon nincs adat arra vonatkozóan, hogy eljutottak-e az amerikai keresztény magyarok üzenetei a miniszterelnökhöz vagy a többi címzetthez. Ám, amennyiben igen, akkor sem befolyásolták számottevően a Magyarországon folyó eseményeket. Bár a zsidóság további deportálása 1944. július 8-án felfüggesztésre került és a nyár hátralévő részében úgy tűnt javul a helyzet – Sztójayt is menesztették –, az októberi kiugrási kísérlet kudarca és a Szálasi Ferenc vezette nyilasok hatalomra jutása újabb megpróbáltatásokat eredményezett Magyarország zsidó és keresztény lakosai számára egyaránt. Ezekben a hónapokban azonban az amerikai magyarság már nem az üldözöttek mentésére, hanem az életben maradottak segélyezésére és az ország demokratikus újjáépítésének lehetőségére fókuszált.[6] Utóbbi tekintetében hamarosan keservesen csalódniuk kellett…