Szlávik Gábor
A történelemnek vannak ismert hadparancsai. Hatásában is jelentős, megfogalmazásában is briliáns az a hadparancs, amelyet egy ifjú, akkor még huszonnyolcadik életévét sem betöltött főparancsnok, Bonaparte tábornok utasítására olvastak fel az első itáliai hadjárat (1796–1797) küszöbén a támadásra összevont francia alakulatoknak.[1] Szellemiségében, sőt néha szavaiban is többen követték ezt. Közéjük tartozott később Enver pasa is, aki – ugyancsak főparancsnokként – Bonaparte Napóleon szavait követve szólt a kaukázusi fronton indított offenzívája előtt a Harmadik Oszmán Hadsereg harcosaihoz.[2] Bár más jellegű, ám hatásában nem kevésbé jelentős az, a hadtörténet iránt érdeklődő magyar olvasók előtt is jószerével ismeretlen hadparancs, amelyet Musztafa Kemál alezredes, a későbbi Kemál Atatürk, akkor a XIX. gyaloghadosztály parancsnoka adott 1915. április 25-én a Gallipoli-félszigeten[3] küzdő, a brit–francia támadások idején nehéz elhárító harcokat vívó 57. oszmán gyalogezred katonáinak.
Az előzmények
Hat nappal a Dardanellák tengerszorosán[4] keresztül való áttörést kikényszeríteni hivatott angol-francia flottatámadás kudarca után[5] és közel egy hónappal a Gallipoli-félszigeten történt brit–francia partraszállást megelőzően az isztambuli székhelyű Német Katonai Misszió vezetője, Otto Liman von Sanders lovassági tábornok[6] vette át a Dardanellák térségének védelmére újonnan létrehozott Ötödik Oszmán Hadsereg főparancsnoki posztját (1915. március 24-én).[7] A parti erődítmények irányítása és a körzetben állomásozó tengeri és légi erők feletti parancsnokság már 1914 szeptemberétől német vezetés alatt állt.[8] Az Ötödik Oszmán Hadsereg teljes tüzérségének parancsnokságát 1915 szeptemberében vette át egy, a nyugati frontról érkezett német ezredes.[9]
A lényegében német vezetésű Ötödik Oszmán Hadseregen belül idős és tapasztalt oszmán tábornokok is voltak. Ilyen volt például a III. hadtest parancsnoka, a – görög hadseregtől hosszasan ostromolt – Yanya (Jóannina) védelmében kitűnt Mehmet Esat pasa, aki már 1912–1913-ban is, de még inkább a Balkáni háborúk lezáródása után, egyfajta ikonikus figurává vált.[10]
Az Ötödik Oszmán Hadsereg védelmi harcaiban kvázi alárendeltként, ám többnyire önállóan tevékenykedtek, és sikerrel küzdöttek meg az ellenséggel más oszmán tábornokok és törzstisztek[11] is. Így – Esat pasa öccse – az Ötödik Oszmán Hadsereg XV. hadtestének parancsnoki posztját betöltő Mehmet Vehib pasa, valamint a Vehib alá beosztott Musztafa Kemál bej, alezredes, majd hamarosan ezredes (a későbbi Kemál Atatürk), az XIX. gyaloghadosztály parancsnoka. Bár ők ketten közismerten rossz viszonyban voltak, a harc során félretették ellenszenvüket.[12] Kiváló teljesítményt nyújtottak más oszmán tábornokok és törzstisztek is.[13]
A harc
A brit–francia partraszállást követően, a hídfők létrehozása után, a Gallipoli-félszigeten is állóháború alakult ki – akárcsak a nyugati arcvonalon. A parton magasba meredő sziklaormok sorától, beljebb pedig magas domboktól borított, vízmosásoktól és mélyutaktól tagolt szűk terület[14] nem kedvezett a frontális támadásoknak. A front áttörésére indított támadások már csak terep sajátos adottságai miatt sem vezettek egyik oldalon sem sikerre.[15]
A Gallipoli-félsziget déli és nyugati harmadán vívott harc komoly erőpróba elé állította a szemben álló felek mindegyikét. A lövészárkok esetenként olyan közel voltak egymáshoz, hogy az ellenséges állásból áthallatszott a beszéd. Ez folytonos éberségre intett. Ám ettől eltekintve, pihenni még a támadások szünetei között sem igazán lehetett. Attól a pillanattól kezdve ugyanis, hogy a Gallipoli-félsziget földjére lépett, minden török, de még inkább brit és francia katona a meg-meg újuló ágyúdörgés közepette élt.
Különösen pusztító volt a nagy kaliberű angol hajóágyúk török állásokra zúdított tüze. Ez sokáig demoralizáló hatást gyakorolt az ilyenkor lövészárkaikba és fedezékeikbe, de olykor csupán lövészteknőkbe kényszerült oszmán katonákra. Sokakat ért harctéri idegsokk, vagy ahogy akkoriban mondták: gránátnyomás. A török katonák helyzete csak akkor javult meg jelentősen, miután (1915 májusának utolsó napjaiban) a német tengeralattjárók jelentette veszély miatt, egy időre visszavonták a szoros bejáratától az angol csatahajókat. A Gallipoli-félszigeten küzdő oszmán katonáknak ekkor – közel hat hétig – már csak az angol és a francia tábori tüzérség lövedékeitől kellett félniük. Ugyanekkor az ázsiai parton telepített török – valamint német és osztrák-magyar[16] – ütegek büntetlenül lőhették a szövetségesek állásait. Tüzük különösen a francia vonalakat sújtotta.[17]
A szakadatlan tüzérségi tűz holdbéli tájjá változtatta a szűk harctér egyes területeit. A harc körülményei itt néha már-már elviselhetetlenek voltak. Az ellátás is akadozott. A szemben álló felek azonban leginkább az ivóvíz hiányától szenvedtek a nyári forróság idején, meg az emberekre sokszor tömegesen rátelepedő legyektől.[18] Mindezek ellenére kegyetlen és elkeseredett küzdelem folyt minden négyzetméterért.
A hadparancs
A harc egy ilyen pillanatában, 1915. április 25-én, az első nagy szövetséges támadás[19] válságos napjaiban hangzottak el a XIX. gyaloghadosztály energikus és kérlelhetetlen parancsnokának, a későbbi Kemál Atatürknek a hadosztálya részét alkotó 57. gyalogezred katonáihoz intézett szavai: „Nem várom el tőletek, hogy támadjatok, azt parancsolom nektek, hogy haljatok meg. Az alatt az idő alatt, amíg mi meghalunk, más csapatok és más parancsnokok jöhetnek előre, és átveszik a helyünket.”[20]
Pontosan így is történt. A kis létszámú védősereg mindaddig tartotta pozícióit a Gallipoli-félsziget nyugati oldalán fekvő Ari Burnunál, míg – a XIX. hadtest parancsnokának, Musztafa Kemál alezredesnek a vezetésével – meg nem érkezett az erősítés.[21]
A harc folytatása
Szinte ugyanez ismétlődött meg a második nagy szövetséges támadás, az augusztusi offenzíva idején.[22] A törökök, sokszor reménytelennek tűnő helyzetben is, tartották, vagy ha elvesztették, hamarosan visszafoglalták a harcteret uraló magaslatokat.
A védők számára különösen kritikus nap volt 1915. augusztus 6-a. Aznap este Wilhelm Willmer bajor őrnagy kétezer török katonája állt szemben az elsöprő túlerővel támadó ANZAC[23]-katonákkal. Willmernek azonban sikerült megakadályoznia az áttörést. Ahogy másnap Hans Kannengießer pasának is.[24] A négy napon át tartó ádáz küzdelem a Gallipoli-félsziget megtartásáért vívott harc egyik legválságosabb epizódja volt.
A küzdelem vége
A Dardanellák-tengerszorosán való áttörésért, majd a Gallipoli-félsziget elfoglalásáért – 1915. február 19-én – indított vállalkozás végül teljes kudarccal végződött a brit–francia erők számára. Áttörési kísérleteik rendre meghiúsultak.[25] Egyedüli sikerként csak csapatainak a térségből való rendezett kivonását könyvelhette el az Antant-hadvezetés. Az erre vonatkozó döntést 1915. december 9-én hozták meg. A menekülésnek is beillő csapatkivonás szakaszosan és rejtve, szinte mindig éjszaka történt. A Gallipoli-félszigetről 1916. január 9-én evakuálták az utolsó szövetséges (ez esetben brit) alakulatot.[26]
FÜGGELÉK I.: „Gallipoli pokla” – A Gallipoli-félszigeten vívott harc körülményei. Élet a lövészárokban. Az egészségügyi viszonyok
A Gallipoli-félszigeten vívott küzdelem testileg és lelkileg egyaránt kimerítette az itt bevetett katonákat. Már a peremvonalból eléjük táruló látvány is sokkolóan hatott. A harc hevességének megfelelően, a frontvonalak közötti senki földjén egyre növekvő halomban hevertek, és napokig temetetlenül maradtak a holtak, táplálva és magukhoz vonzva a nyári legyek tömegét.[27] Az időjárás (főként a forró nyári hónapok, amikor nehéz volt ivóvízhez jutni, majd a hamarosan beköszöntő, heves esőzésekkel, vad viharokkal és fagyos hajnalokkal párosuló őszi-téli időszak) eltérő mértékben bár, de szintén igencsak megviselte a szemben álló feleket.
Az egészségügyi viszonyok is nyomorúságosak voltak. A hastífusz és vérhas a leggyakoribb betegeségek közé tartozott, még az angol–francia csapatok katonáinak körében is. De gyakori hasmenés is gyötörte az állandó stresszben élő, alultáplált, vagy – a tartós stressz miatt – egyszerűen csak felszívódási zavarokkal küzdő katonákat.[28]
Golyók, lövedékek és betegségek egyaránt fenyegették a szemben álló felek harcosait. Így nagyon is érthető, hogy az összecsapások vége felé, 1915 augusztusának második felére mindkét oldal régóta küzdő katonáinak legnagyobb része testileg és lelkileg egyaránt kimerült.[29]
FÜGGELÉK II.: Musztafa Kemál távozása a frontról
A rossz életkörülmények következtében végül komolyan megbetegedett és a rá nehezedő felelősség súlyától szinte a végsőkig kimerült a védelem egyik lelke, a pozícióit nehéz körülmények között is mindvégig megtartó, elszánt és energikus Musztafa Kemál bej is, a XIX. gyaloghadosztály parancsnoka. Őt – 1915 december 10-én – az egyik Isztambuli kórházba szállították.[30] Itt Musztafa Kemált kikezelték a hadjárat kezdete óta fennálló maláriájából[31] is.
Felépülése után azonban a Dardanellák térségének védelméért kijáró méltó elismerést sem ő, sem a védelem másik lelke, az Ötödik Oszmán Hadsereg főparancsnoki tisztét ellátó Liman von Sanders pasa sem kapta meg. A török állam erős emberének, a hadügyminiszter posztját is betöltő Enver pasának a féltékenysége elütötte őket ettől. (Enver úgy kezelte ezt a két férfit, mint potenciális riválisokat.) Musztafa Kemált ugyan ezredessé léptették elő, nevét azonban alig említette a török sajtó. Néhány hétig az is kétséges volt, hogy megmaradhat-e a szolgálatban. A frontról győztesen visszatérő Liman von Sanderst is csak kis számú, és alacsonyabb rangú katonai és polgári tisztségviselőkből összeállított bizottság várta az Isztambuli főpályaudvaron.
Rövidített formában hivatkozott irodalom
Erickson, Ordered to Die (2001) – Edward J. Erickson: Erickson, Edward J.: Ordered to Die: A History of the Ottoman Army in the First World War (Contributions to Military Studies; Number 201; Foreword by General Hüseyin Kivrikoǧlu), Greenwood Press, Westport, Connecticut – London 2001,[32] küln. 75–118 ([Ch.] 4: Under Attack, April 1915 – January 1916); és ezen belül 76–95 (Gallipoli).
Erickson, Gallipoli (2015) – Edward J. Erickson: Gallipoli: Comand under Fire, Osprey [Publishing], London 2015.
Erickson, Ottoman Army Effectiveness in World War I (2007) – Edward J. Erickson: Ottoman Army Effectiveness in World War I: A Comparative Study, Routledge [Publisher], New York 2007, küln. 14–60 ([Ch.] 2: Gallipoli).
Jung, Der k.u.k. Wüstenkrieg (1992) – Peter Jung, Der k.u.k. Wüstenkrieg: Österreich-Ungarn im Vorderen Orient 1915–1918, Verlag Styria, Graz–Wien–Köln 1992; 31–42 ([Kap.] III: Der Kampf um die Dardanellen 1915/1916).
Kannengießer, Gallipoli (1927) – Hans Kannengießer Pascha: Gallipoli – Bedeutung und Verlauf der Kämpfe 1915, Schlieffen Verlag, Berlin 1927.
Larcher, La guerre turque (1926) – M[aurice] Larcher,: La guerre turque dans la guerre mondiale (par le préface de M. le maréchal d'Espérey), É[tienne] Chiron – Berger–Levrault [Éditeurs], Paris 1926.
Liman v. Sanders (1920) – Otto Liman von Sanders: Fünf Jahre Türkei, Verlag von August Scherl, Berlin 1920.[33]
Mühlmann, Der Kampf um die Dardanellen 1915 (1927) – Carl Mühlmann, Der Kampf um die Dardanellen 1915 (Schlachten des Weltkrieges Bd. 16), Stalling-Verlag, Oldenburg 1927.
Özdemir, The Ottoman Army 1914–1918: Disease & Death on the Battlefield (2008) – Hikmet Özdemir: The Ottoman Army 1914–1918, Disease & Death on the Battlefield (Utah Series in Turkish and Islamic Studies), The University of Utah Press, Salt Lake City 2008 (török eredeti: Ankara 2005).
Pomiankowski (1928) – Josef Pomiankowski, Der Zusammenbruch des Ottomanischen Reiches – Erinnerungen an die Türkei aus der Zeit des Weltkrieges, Amalthea Verlag, Zürich–Leipzig–Wien 1928. (Változatlan utánnyomásban: Akademische Druck- und Verlagsanstalt, Graz 1969).
Rogan (2015) – Eugene Rogan: The Fall of the Ottomans: The Great War in the Middle East, Basic Books [Publishers], New York 2015), küln. 129–158 ([Ch.] 6: The Assault on the Dardamnelles) és 185–215 ([Ch.] 8: The Ottoman Triumph at Gallipoli).
További felhasznált irodalom: elsődleges irodalom (válogatás)
Erickson, Gallipoli (2010) – Edward J. Erickson, Gallipoli: The Ottoman Campaign, Pen & Sword Military [Publisher], Barnsley 2010.
Horaczek, Adolf, Als deutscher Soldat 1914/18 von der Westfront an die Osmanische Front – Erlebnisse eines deutschen Pioniers im Grabenkampf des I. Weltkriegs und an der Osmanischen Front, (herausgegeben von Rolf H. Arnold), Hamburg Verlag: epubli GmbH, Berlin 2014; küln. 33 skk.
Lorey, Hermann: Der Krieg zur See 1914–1918. Der Krieg in den türkischen Gewässern. Bd. 2: Der Kampf um die Meerengen, E. S. Mittler und Sohn [Verlag], Berlin 1938.
Neulen, Hans Werner: Feldgrau in Jerusalem: Das Levantekorps des kaiserlichen Deutschland, Universitas [Verlag], München 2002; 2. Auflage, Sonderproduktion.[34] (Az első kiadás ezzel a címmel jelent meg: Adler und Halbmond. Das deutsch-türkische Bündnis 1914–1918, Universitas [Verlag], München 1991. Ez lényegében azonos Neulen fenti munkájának második kiadásával. Ennek volt egy változatlan, 1994. évi utánnyomása is: Ullstein [Verlag], Berlin 1994.), küln. 77–90 ([Kap.]VI: Der Kampf um die Dardanellen) és 91–100 ([Kap.] VII: Deutsche U-Boote greifen ein).
Reichmann, Jan Christoph: „Tapfere Askers” und „Feige Araber”: Der osmanische Verbündete aus der Sicht deutscher Soldaten im Orient 1914-1918 (Inaugural-Diss; Westfälischen Wilhelms-Universität zu Münster; Philosophische Fakultät), Münster 2009. [= http://d-nb.info/999432486/34. Utolsó hozzáférés 2019. 04. 14; küln. 143–157 (II.2.a: Die Kämpfe an den Meerengen).
Rhodes James, Robert: Gallipoli, Macmillan [Publisher], New York 1965 (változatlan utánnyomásban: London 1989; 1999).
Schon, Walter von: Die Hölle von Gallipoli: Heldenkampf an den Dardanellen, Ullstein Verlag, Berlin 1937.
Unger, Michael: Die bayerischen Militärbeziehungen zur Türkei vor und im Ersten Weltkrieg (Militärhistorische Untersuchungen, Bd. 5), Peter Lang GmbH[35], Internationaler Verlag der Wissenschaften, Berlin 2003. – Itt l. küln. 251 sk: Major Wilhelm Willmer.
További felhasznált irodalom: másodlagos irodalom (válogatás)
Djemal Pascha, Ahmed: Erinnerungen eines türkischen Staatsmannes: von Ahmed Djemal Pascha früherem Kaiserlich Ottomanischen Marineminister und Kommandanten der IV. Armee (Bücherei für Politik und Geschichte des Drei Masken Verlages. Djemal Pascha/Erinnerungen), Drei Masken Verlag, München 1922.[36]
Emin [Yalman], Ahmet: Turkey in the World War, Yale University Press, New Haven 1930.
Erickson, Edward J.: Defeat in Detail: The Ottoman Army in the Balkans, 1912-1913 (Foreword by Briton C. Busch), Praeger [Publishers]; An imprint of Greenwood Publishing Group, Inc., Westport, Connecticut – London 2003.
Feldmann, Otto von: Türkei, Weimar, Hitler, Lebenserinnerungen eines preußischen Offiziers und deutschnationalen Politikers; herausgegeben und bearbeitet von Peter von Feldmann; Verlag Edition Winterwork, Borsdorf 2013.
Galántai József: Az első világháború, Gondolat [Kiadó], Budapest, 1980.[37]
Groß, Gerhard P.: Der osmanische Kriegsschauplatz im Ersten Weltkrieg/Osmanisch-deutsche Zusammenarbeit während des Krieges. In: Naher Osten (Wegweiser zur Geschichte); Im Auftrag des Militärgeschichtlichen Forschungsamtes; hrsg. von B. Chiari u. D. H. Kollmer; unter Mitarbeit von M. Rink; Ferdinand Schöningh [Verlag], Paderborn–München–Wien–Zürich 20092 (Zweite, überarbeitete und erweiterte Auflage); 51–58.
Grüßhaber, Gerhard: The ‘German Spiritʼ in the Ottoman and Turkish Army (2018) – Gerhard Grüßhaber, The ‘German Spiritʼ in the Ottoman and Turkish Army, 1908-1938: A History of Military Knowledge Transfer, [Walter] De Gruyter [Publisher] – Oldenbourg [Verlag], Berlin–Boston 2018; küln. 1 skk; 26 skk. és 103 skk (a 160. lappal bezárólag).
Haley, Charles D.: The Desperate Ottoman: Enver Paşa and the German Empire I, Middle Eastern Studies, Vol. 30,1 (1994), 1–51.
uő.: The Desperate Ottoman: Enver Paşa and the German Empire II, Middle Eastern Studies, Vol. 30,2 (1994), 224–251.
Handbook of the Turkish Army (1916) – British General Staff; Intelligence Section, Cairo, Handbook of the Turkish Army (Eighth Provisional Edition; revised on 10 February 1916), London 1916 (Változatlan utánnyomásban Nashville 1996).
Hirschfeld, Gerhard – Krumeich, Gerd – Renz, Irina (szerk; in Verbindung mit Markus Pöhlmann): Enzyklopädie Erster Weltkrieg, Ferdinand Schöningh [Verlag], Paderborn–München–Wien–Zürich, 20092 (Aktualisierte und erweiterte Studienausgabe; 2003).
Keegan, John: The First Word War, Vintage Canada [Edition] etc., Toronto 2000 (London 1998).[38]
Kerner, Robert J.: The Mission of Liman von Sanders. I: Its Origin, The Slavonic Review, 6,16 (1927), 12–27.
– uő., The Mission of Liman von Sanders. II: The Crisis, The Slavonic Review, 6,17 (1927), 344–363.
– uő., The Mission of Liman von Sanders (III), The Slavonic and East European Review, 6,18 (1928), 543–560.
– uő., The Mission of Liman von Sanders. (IV), The Slavonic and East European Review, 7,19 (1928), 90–112.
McMeekin, Sean: The Ottoman Endgame: War, Revolution, and the Making of the Modern Middle East, 1908-1923, Penguin Books, 2016 (2015).
Mühlmann, Carl: Deutschland und die Türkei 1913-1914 – Die Berufung der deutschen Militärmission nach der Türkei 1913, das deutsch-türkische Bündnis, 1914, und der Eintritt der Türkei in den Weltkrieg, W. Rothschild [Verlag], Berlin–Grünewald 1929.
– uő.: Deutsch-türkische Waffenbündnis im Weltkriege – mit einem Geleitwort von W. Foerster, Koehler & Amelang, Leipzig 1940.
Stuermer, Harry Dr. [Late Correspondent of the Kölnische Zeitung in Constantinople (1915-16)]: Two War Years in Constantinople: Sketches of German and Young Turkish Ethics and Politics (Translated from the German by E. Allen and the Author), Hodder and Stoughton, London – New Yok – Toronto MCMXVII. (Német eredeti: Stürmer, Harry, Zwei Kriegsjahre in Konstantinopel 1915-1916 – Skizzen deutsch-jungtürkischer Moral und Politik, Donat Verlag, Lausanne 1917.)
Swanson, Glen W.: Enver Pasha: The Formative Years, Middle Eastern Studies, 16,3 (1980), 193–199.
Trumpener, Ulrich: Liman von Sanders and the German-Ottoman alliance, Journal of Contemporary History, 1,4 (1966), 179–192.
uő.: Germany and the Ottoman Empire, 1914-1918, Princeton University Press, Princeton N[ew] J[ersey], 1968.
Uyar, Mesut –Erickson, Edward J.: A Military History of the Ottomans: from Osman to Atatürk, Greenwood Press [Publisher] 2009; küln. 175–279 ([Ch.]) 5: The Beginning of the End, 1861–1918). Ezen belül a következő alfejezet számíthat kiemelt érdeklődésünkre: 258–262 (Realization of the Long-Cherished Dream: The Gallipoli Victory).
Wallach, Jehuda L[othar]: Anatomie einer Militärhilfe – Die preußisch-deutsche Militärmissionen in der Türkei 1835–1919 (Schriftenreihe des Instituts für Deutsche Geschichte, Universität Tel Aviv, Bd. 1) Droste Verlag, Düsseldorf 1976.
Yorulmaz, Naci: Arming the Sultan: German Arms Trade and Diplomacy in the Ottoman Empire Before World War 1, I. B. Tauris & Co. Ltd., London – New York 2014.
Zürcher, Erik Jan: Between Death and Desertion. The Experience of the Ottoman Soldier in Word War I, Turcica, 28 (1996), 235–258.
uő.: Turkey: A modern History, I. B. Tauris, London – New York 20043 (19931; Revised edition: 1997).
Tudományos-népszerűsítő feldolgozások
Haythornthwaite, Philip J.: Gallipoli 1915: Frontal Assault on Turkey (Osprey Military; Campaign Series 8; General editor David G. Chandler), Osprey [Publisher], London 1991.
Erickson, Edward J.: Mustafa Kemal Atatürk [Leadership–Strategy–Conflict]; Illustrated by Adam Hook; Bloombury Publishing/Osprey Publisher, Oxford 2013; küln. 13–22 sk. és 23–30.
Internetes linkek
Die Schlacht von Gallipoli: Die Deutsche Beteiligung. In: http://www.gallipoli1915.de/
Szövegmagyarázattal ellátott egykori állóképek
https://www.iwm.org.uk/history/20-remarkable-photos-from-gallipoli (Imperial War Museum; 20 remarkable photos from Gallipoli; IWM Staff; Monday 8 January 2018);
Az irodalomjegyzékben felsorolt monografikus feldolgozásokon belül gazdag és jól megválogatott képanyaggal szolgál Edward J. Erickson munkája: Gallipoli: Comand under Fire, Osprey [Publishing], London 2015; 9–11 (List of illustrations; 39 korabeli fotó); 145–160.
Korabeli mozgóképeket is felvonultató, az eredeti helyszínem felvett modern (az interneten német nyelvű fordításban hozzáférhető angol, ill. eredetileg is angol nyelvű) dokumentumfilmek
https://www.youtube.com/watch?v=-VF5474nsh4 (1. Weltkrieg – Gallipoli; Teil 1.)
https://www.youtube.com/watch?v=LZ0KOgNfqFg (1. Weltkrieg – Gallipoli; Teil 2.)
https://www.youtube.com/watch?v=DxTKqldkyik (The Battle of Gallipoli)
Dokumentarista jelleggel megszerkesztett, illetve dokumentarista igénnyel forgatott mozifilm
Çanakkale 1915 – 2012-ben készült török, török nyelven hozzáférhető mozifilm
Ugyanez szinkronizálva, németül: Die Schlacht von Gallipoli [39]
Ugyanez törökül, angol felirattal: https://www.youtube.com/watch?v=1ZNrst0sKuE
Az 1981-ben készült, majd Magyarországon is bemutatott ausztrál mozifilm, a Gallipoli csak záró jeleneteiben tartalmaz a csata jeleneteit bemutató képsorokat.
[1] Az 1769. augusztus 15-én, Ajaccióban született fiatal korzikai, Bonaparte Napóleon tábornok 1796. február 23-án vette át a hiányosan ellátott és rosszul élelmezett, külseje alapján leginkább egy ágról szakadt rablóbandához hasonlító Itáliai Hadsereg főparancsnokságát. (Az egyik ezred közvetlen Bonaparte érkezése előtt meg akarta tagadni az áthelyezési parancsot, főként azzal az indokkal, hogy nincs az útra megfelelő lábbelijük. Nizzában és környékén 43 000 katona állomásozott, ám amit ellátmányként ezeknek az embereknek küldtek, az el sem indult, vagy útközben elveszett. A francia katonai közigazgatást a Konvent utolsó és a Direktórium első éveiben csalások és sikkasztások sora jellemezte.) A hadművelet kezdete előtt, 1796. március 27-én, a csapatokhoz intézett kiáltványának nyitó szavaiban Bonaparte tábornok, a főparancsnok a jelen nyomorúságos helyzetének kedvező megoldását ígéri az Itáliai (francia) Hadsereg valamennyi harcosának: „Katonák! Rongyosak vagytok, és éheztek. […] Én a világ legtermékenyebb síkságaira vezetlek benneteket! Gazdag tartományok, nagy városok kerülnek a hatalmatokba. Ott dicsőségre és gazdagságra leltek. (etc.)” [a kiemelés tőlem: Sz. G.].
[2] 1915. december közepére a most már Enver pasa, a hadügyminiszter által parancsnokolt Harmadik Oszmán Hadsereg készen állt a kaukázusi fronton (Sarıkamış–Kars irányába indított) támadásra. A Harmadik Oszmán Hadsereg papíron mintegy 120 000 harcost számlált. Ebből azonban legfeljebb 90 000, de inkább csak 75 000 katona volt ténylegesen is bevethető a döntő jelentőségűnek szánt – téli – török támadásba. Az offenzíva fő terhét viselni hivatott oszmán csapatok nem képviseltek jelentősebb támadó erőt. Kiképzettségük sok kívánni valót hagyott hátra. Ráadásul sokszor igen nyomorúságosan is festettek. Ez utóbbit maga Enver pasa is kénytelen volt kimondani egy parancsában, miután a támadás előtt végig járta az embereit. Sok katonának nem volt bakancsa, és sokaknál a nagykabát is hiányzott. Ám Enver szerint az előttük álló ellenség így is fél katonáitól. És ha a török katonák behatoltak majd a Kaukázus hegyei közé, ott, az ellenségnél bőséggel megtalálhatnak mindent, amiben most hiányt szenvednek – mondta (Bonaparte Napóleon az első itáliai hadjáratra induló hadseregéhez intézett kiáltványából kölcsönzött szavakkal) Enver pasa, a főparancsnokuk. Majd így zárta beszédét: az egész muszlim világ most a Harmadik Oszmán Hadsereg harcosaira figyel. –Enver katonáihoz intézett decemberi kiáltványának, pontosabban támadási parancsának teljes szövegét francia nyelvű fordításban közli Larcher (1926), La guerre turque, 283–284; vö. Rogan (2015), 106. Ugyanez török eredetiben: Köprülülü Şerif Ilden, Sarıkamış, Türkiye Iş Bankası Kültür Yayınları, Istanbul 1999, 146–147.
[3] Mostani török megnevezése: Gelibolu Yarımadası [Gelibolu-félsziget].
[4] Mostani török megnevezése: Çanakkale Boǧazı [Csanakkale-/tenger/szoros].
[5] Újabban l. ehhez Erickson, Gallipoli (2015),Bo 55–77 ([Ch.] 3: The naval assault, 19 February–18 March 1915).
[6] Ez idő szerint: a porosz hadsereg szolgálaton kívüli altábornagya (Generalleutnant). Az oszmán hadseregbe átlépett Liman von Sanders az előző évben (a korábbi szerdárnak megfelelő) Birinci Ferik rendfokozatát nyerte el. Így a marsallt közvetlenül megelőző ranggal bírt a török szárazföldi haderőn belül: vö. Pomiankowski (1928), 55.
[7] Részletesebben l. ehhez Liman v. Sanders (1920), 76 skk; küln. 78; vö. még Pomiankowski (1928), 125 sk.
[8] Az oszmán–német tengeri erők feletti parancsnokságot Johannes Merten altengernagy látta el. A parti tüzérség felügyeletét – ugyancsak az oszmán hadsereg tagjaként – Guido von Usedom tengernagy végezte. A szoros vizeinek elaknásításáért ugyancsak ez utóbbi felelt. – Részletesebben l. ehhez Liman v. Sanders (1920), 74 skk; küln. 77 skk. és 108 skk; továbbá Rogan (2015), 94 skk., ill. 129 skk.
[9] Vö. Liman v. Sanders (1920), 121.
[10] Röviden l. ehhez Erickson, Ottoman Army Effectiveness in World War I (2007), 25 sk. és 51 sk; továbbá uő. (= E. J. Erickson), Gallipoli (2015), 56. és 96. – Az 1890–1894 között a berlini Porosz Hadiakadémiát is elvégző Esat a török tábornokok idősebb generációján belül azon ritka kivételek közé tartozott, akit – a most felettesévé lett – Liman von Sanders is sokra becsült.
[11] Mai megnevezéssel: főtisztek.
[12] Vö. Erickson, Gallipoli (2015), 191. – Mindez azonban csak átmeneti állapot volt, egyfajta kényszerű fegyverszünetet jelentett Mehmet Vehib pasa és alárendeltje, Musztafa Kemál bej között. A katonai vezetőként és hadműveleti tervezőként egyaránt kiváló, már a két Balkáni háború idején is kiemelkedő érdemeket szerzett Vehib pasa (vö. Erickson, Ordered to Die /2001/, 89 sk; 221 sk. és uő. [= E. J. Erickson], Gallipoli /2015/, 97.) olyannyira nem szimpatizált korábbi beosztottjával, hogy később a török Függetlenségi háborúban sem vett részt, mivel azt – a közben meghatározó katonai személyiséggé vált – Musztafa Kemál (Atatürk) vezette. Vehib pasa számkivetésbe ment, később – 1927. május 23-án –török állampolgárságát is megvonták. Mehmet Vehib (Kaçı) pasa csak Kemál Atatürk halála után, 1939-ben térhetett vissza hazájába, ahol alig egy évre rá, Isztambulban meghalt.
[13] Az altábornagyi rendfokozatban szolgáló Esat pasa által vezetett III. hadtest törzse is gondosan kiválogatott, hozzá hasonlóan tapasztalt tisztekből állt. Közülük is az egyik legkiválóbbnak bizonyult Halil Sami bej, ezredes, a IX. gyaloghadosztály parancsnoka. Gallipolinál nyújtott teljesítményüket sokáig méltánytalanul figyelmen kívül hagyta az inkább más török és német tisztek teljesítményére fókuszáló angolszász kutatás. – A fentiek egészéhez l. küln. Erickson, Ottoman Army Effectiveness in World War I (2007), 26 (Table 2.1 Selected key officers, Ottoman III Corps, 1914–1915); 28; 51. és 53; továbbá Erickson, Gallipoli (2015), 92; 133 sk; 135–140 sk; 162; 176. és passim (vö. Index 284; s.v. Halil Sami).
[14] A Gallipoli-félsziget 83 km hosszú, legszélesebb részén 21 km. Területe nem éri el az 1000 km2-t (900 km2). Rövid leírásához l. Liman v. Sanders (1920), 79.
[15] L. ehhez Erickson, Gallipoli (2015), küln. 105–144 (Ch. 5: The amphibious assault, 19 March–30 April 1915), valamint 161–193 (Ch. 6: The Ottoman counter-offensives, 1 May–5 August 1915).
[16] A védőket a német és török lövegek mellett az osztrák–magyar hadsereg néhány ütege is támogatta tüzével. Egy 24 cm-es mozsár- és egy 15 cm-es taracküteg került itt bevetésre, bár már csak a harcok vége felé. A két osztrák–magyar üteg 1915. novemberének közepén, ill. november vége felé, folyami, majd tengeri úton érkezett meg Törökországba. – Részletesebben l. ehhez Jung, Der k.u.k. Wüstenkrieg (1992), 37 sk. és küln. 39 sk.
[17] Így Rogan (2015), 191. – Mindezzel együtt a Gallipoli-félszigeten kialakított brit és francia állásokra tüzelő török lövegek kezdettől fogva krónikus lőszerhiányban szenvedtek. Ezen egy ideig nem tudtak segíteni, majd később is csak korlátozott mértékben. Isztambulban ugyanis akkoriban nem volt olyan üzem, amely alkalmas lett volna a kellő számú tüzérségi lövedék legyártására. Később, német vezetés alatt, létrehoztak egy ilyen üzemet, ám itt sem a kellő mennyiségű nyersanyag, sem pedig a tüzérségi lőszer gyártásához szükséges gépek nem álltak teljes mértékben rendelkezésre. Így Liman v. Sanders (1920), 99.
[18] V ö. Kannengießer, Gallipoli (1927), 145.
[19] Újabban l. ehhez Erickson, Gallipoli (2015), 105–144 (Ch. 5: The amphibious assault, 19 March–30 April 1915).
[20] Idézi Erickson, Ordered to Die (2001), XV. o.: „I do not expect you to attack, I order you to die. In the time wich passes until we die, other troops and commanders can come forward and take our places”. – Mindez persze, nagy valószínűséggel, nem, vagy nem így hangzott el. A kijelentés nyilván a Török Köztársaság későbbi megalapítója köré font legendák egyik elemét képezi. Mindazonáltal mégis jól jellemzi a későbbi Kemál Atatürk a harc során tanúsított magatartását. A Gallipoli-félszigeten harcoló Ötödik Oszmán Hadsereg parancsnoka, Liman von Sanders pasa is igen elismerő szavakkal nyilatkozott (az 1915 kora tavaszán még csak alezredesi rendfokozattal bíró, majd hamarosan ezredessé előléptetett) Musztafa Kemál katonai képességeiről – önálló kezdeményezésekre képes és a felelősség vállalásra kész, született vezetőnek mutatva őt. In: Liman v. Sanders (1920), 112.
[21] Részletesebben l. ehhez Erickson, Gallipoli (2015), 134 sk; vö. 214 sk.
[22] Újabban l. ehhez Erickson, Gallipoli (2015), 195–234 (Ch. 7: The ANZAC breakout, 6–28 August 1915).
[23] Australian and New Zealand Army Corps.
[24] A Kannengißertől visszaemlékezéseiben elbeszélt, ám később angol szerzőktől is előadott történet, mely szerint Kannengißernek mindössze 20 katonával, órák hosszat sikerült feltartóztatnia kb. 16 000 ausztrált, akik nem sejtették az általuk támadott állás védőinek gyengeségét, egyes kutatók szerint minden valóságalapot nélkülöz. Így Erickson, Gallipoli (2015), 210–211.
[25] A szárazföldön bevetett brit és francia, illetve oszmán és kis részben német erők a partraszállás napjától (1915. április 25-től) egészen addig, amikor a szövetségesek utolsó alakulatait is kivonták a Gallipoli-félszigetről (1916. január 9-én), kétszázötvenkilenc napon át küzdöttek egymással. A szövetségeseknek két nagy támadást követően, nyolc és fél hónap elteltével sem sikerült elfoglalniuk a félszigetet. De a meg-megújuló török ellentámadásoknak sem sikerült lesöpörniük őket a tartósan megszállt dombokról, majd az antant csapatokat a tengerbe szorítani. A bevetett erők, majd a szemben álló felek által elszenvedett veszteségek mindkét oldalon közel azonosak voltak. Újabban úgy látják, hogy az antant végül közel félmillió embert (410 000 brit és 79 000 francia katonát) küldött harcba – szemben azzal a létszámmal (75 000 fő), amellyel Lord Kitchener számolt a hadművelet megindításakor. Az oszmán hadsereg maximálisan 310 000 emberét vetette be a Gallipoli-félszigeten folytatott védelmi harcba. Közülük sokan egyszer vagy többször is megsebesültek, de később visszatértek az aktív frontszolgálatba (így Rogan /2015/, 214.). A közel azonos veszteségek ellenére azonban harc mérlege egyértelműen a német vezetés alá helyezett oszmán hadsereg sikerét mutatta: továbbra is zárva maradtak a tengerszorosok. Végleg meghiúsult az angol és francia hadvezetésnek az a terve, hogy a Dardanellákon és a Boszporuszon át elérhesse a fekete-tengeri orosz kikötőket, hatékonyabban segítve így a tartós hadviseléshez szükséges eszközökben mindinkább szűkölködő szövetségesét, Oroszországot.
[26] A fentiek egészéhez részletesebben l. Erickson, Gallipoli (2015), 219–232 ([Ch.] 8: The ending of the campaign 29 August 1915–8 January 1916).
[27] Vö. Mühlmann, Der Kampf um die Dardanellen 1915 (1927), 132. és Kannengießer, Gallipoli (1927), 145.
[28] Egy kortárs francia katonatiszt és hadtörténeti író, Maurice Constant Louis Larcher (1885–1963) a Gallipolinál bevetett Antant-csapatok körében kimutatható betegek számát 120 000 főre becsüli: Larcher, La guerre turque (1926), 236. Ez az adat azonban csak az egészségügyi szolgálat által kezelt betegeket foglalja magában. A fertőző betegségek gyakori előfordulásához, ill. a különféle egészségügyi problémákkal küzdő katonák nagy számához a Dardanellák tengerszorosának, azon belül pedig a Gallipoli-félsziget elfoglalására küldött brit–francia expedíciós hadseregben, röviden l. Rogan (2015), 197; 201; 206. A Dardanellák, ill. a Gallipoli-félsziget megtartásáért küzdő oszmán hadsereg tagjai közül 64 000 fő betegedett meg ugyanezen idő alatt, és 21 000 katona halt meg (valamely betegségből kifolyólag) kórházban. Így Erickson, Ordered to Die (2001), 94. – A fentiek egészéhez részletesebben l. Özdemir, The Ottoman Army 1914–1918: Disease & Death on the Battlefield (2008), 68 skk. és küln. 73–76.
[29] Így Erickson, Ordered to Die (2001), 91: „Both sides were now exhausted, both physically and psychologically.”
[30] L. ehhez Erickson, Gallipoli (2015), 243.
[31] Vö. még Özdemir, The Ottoman Army 1914–1918: Disease & Death on the Battlefield (2008), 102.
[32] Rec. A. Mango, The International History Review, 24,1 (2002), 161–162.
[33] Liman von Sanders könyve később megjelent angol fordításban is: Five years in Turkey, Williams & Wilkins Co. for the United States Naval Institute, Baltimore 1928. Rec. Edward Mead Earle, The Journal of Modern History I, 1 (1929), 132–136.
[34] Rec. Balla Tibor, Hadtörténeti Közlemények 116,1 (2003), 233–235 (Szemle).
[35] = Gesellschaft mit beschränkter Haftung [= Korlátolt felelősségű társaság].
[36] A munka később megjelent angol nyelvű fordításban is: Djemal Pasha, Memories of a Turkish Statesman, 19I3-1919, Hutchinson and Co., London 1922.
[37] Vö. még ehhez uő. (= Galántai J.), Az első világháború (1914–1918). In: 20. századi egyetemes történet, Osiris Kiadó, Budapest 2005, 1–13 (I.1.).
[38] A munka magyar nyelven is megjelent: John Keegan, Az első világháború, Akadémiai Kiadó Zrt. (Sorozatcím: Hadiakadémia), Budapest 20142 (Budapest, Európa Könyvkiadó, 20101).
[39] Jelenleg a film német nyelvű változatához nincs internetes hozzáférés.