Zita királyné árulása

Csíki Tamás

1918 nyarán az osztrák-magyar haderő helyzete az olasz fronton válságosra fordult. A június 15-én indított piavei offenzíva néhány nap alatt összeomlott, és a rendezetlenül visszavonuló császári és királyi hadsereg vesztesége (a halottak, a sebesültek, a hadifoglyok és az eltűntek száma) meghaladta a 140 000 főt.

A súlyos vereségre Ausztriában és Magyarországon némiképp eltérően reagáltak. A bécsi parlament az alkalmatlan hadvezetést és a korrupt tábornokokat kritizálta, a magyar képviselőházban viszont Wekerle miniszterelnök a veszteségeket próbálta csökkenteni, Tisza István pedig azt hangoztatta, hogy a Piave folyónál hősiesen küzdő hadsereg a „fényes dicsőséggel párosult hadműveleteket” befejezte. A két ország közvéleményét az efféle magyarázkodások nem elégítették ki, és egy különös híresztelés kapott szárnyra: az 1916-ban trónra lépett IV. Károly idegen, „olasz” származású felesége[1] a támadás tervét elárulta az ellenségnek, és ez okozta a végzetes vereséget. Sőt Bécsben ennél is képtelenebb történet terjedt el: az alig 26 éves (egyébként békés természetű) Zita kétszer rálőtt Vilmos császárra, ami után egy magyarországi kastélyba zárták, hogy több galibát ne okozzon a Monarchiának.[2]

Nehéz lenne e híresztelések pontos földrajzi dimenzióit megállapítani, a keresztényszocialista Huszár Károly mindenesetre a képviselőházban hozta szóba a jelenséget és magyarázattal is szolgált. Az antant fegyverekkel nem tudja elérni hadicéljait, ezért – érvelt Huszár – régóta alattomos propagandával és rágalmak terjesztésével igyekszik a hátország rendjét bomlasztani és a királyi család népszerűségét, a magyar nemzethez fűződő szeretetteljes kapcsolatát megingatni. („Nyilvánvaló dolog, hogy nagyon jól adminisztrálva jelennek meg ezek a pletykák, hazugságok és rágalmak, ami mutatja, hogy itt szervezett, titkos kéz működik.”)[3]

A sajtó ezután vérszemet kapott, és a bírálatot egyetlen személyre, Lord Northcliffe sajtómágnásra, az angol propaganda-minisztérium vezetőjére, valamint itthoni „ügynökeire” zúdította. A kormányhoz közel álló bulvárlap, a 8 Órai Újság arról írt, hogy a közvélemény „mérgezése a legszemérmetlenebbül folyik, és lord Northcliffe-re kell gondolnunk, akiről biztosan tudjuk, hogy óriási összegekkel propagandát folytat az ellenséges államokban... Igen ügyes ember. Már a béke idején befonta befolyásának szálaival mind az öt világrész sajtóját, mindenfelé voltak összeköttetései, melyek a legkülönbözőbb társadalmi rétegekbe értek... Ki tudja, hány automobil és paripa száguldhat Budapesten, melynek benzinjét avagy zabját lord Northcliffe fizeti!... Megvannak ama titkos és földalatti csatornái, melyeken keresztül eljuthat ahova akar. Ki kell űzni Magyarországról lord Northcliffe-et!!”[4]

A Northcliffe-hálózat emberei tehát (feltehetően, hogy magukat álcázzák), paripákon nyargalásztak Budapest utcáin, és a Szatmári Hírlapból egyéb információkat is megtudunk róluk: „a királyné izzóan keresztény lelke, hagyományos hite és meggyőződése nem tetszik a hitetlen nemzetközieknek, akik anarchistáktól tanultak tekintélytiszteletet, kocsmában hitet, láp partján a nádtól meggyőződést.”[5]

Az újságok nemcsak ellenséget kreáltak, hanem jónak látták (nyilvánvalóan a kormány sugalmazására) a magyar nemzetnek Zita királynéhez fűződő „szeretetteljes kapcsolatát” mihamarabb kifejezni. A Tolnamegyei Közlöny „Magyarország Nagyasszonya” című írása mély történelmi érzékkel a lovagkori Frauendienst[6] újjáéledését látja abban a tiszteletben és megbecsülésben, ami a „lovagias magyar nemzet szívében él fölkent királyának hitvese, felséges Királynőnk személye iránt. A vitézi tornákon kopjával viaskodó magyar leventék mai unokái ötödik éve véreznek a Királyért és a Hazáért – és a bécsi kamarilla áskálódásaival szemben nemzetünk védőangyalaként közremunkált boldog emlékezetű Erzsébet királynénk tanította meg szeretni és tisztelni [IV. Károly] felséges nejét.”[7]

Zita tehát Magyarország „védőangyalainak” sorába lépett; és a lapokon kívül a politikai elit, illetve a vármegyék is fontosnak tartották a hűség kifejezését. Bács-Bodrog főispánja átiratban szólította fel a megyéket arra, hogy a királynéról terjesztett rágalmak ügyében tartsanak rendkívüli közgyűlést, és foglaljanak állást a „galád híresztelésekkel” szemben, sőt menesszenek küldöttségeket a királyhoz, melyek biztosítják őt (és Zitát) a magyar nép hódolatáról, szeretetéről és ragaszkodásáról. A megyék eleget tettek a felhívásnak. A tolnai közgyűlés például leszögezte, hogy „népünknek nem sajátja az orvul támadás, a meglesés és a hátmögötti rágalom”, majd a főispán arról szólt, hogy „Pozsony ősi koronázó város falai között újból felharsogott a »vitam et sanguinem« és zúg visszhangja szerte az országban a Kárpátoktól Erdély bérczeiig... A vármegye közönsége az ellenség aknamunkájára visszavezethető aljas híresztelésekről megbotránkozással és mély megvetéssel vett tudomást, és ezúttal is kifejezni kívánt törhetetlen hűségétől indíttatva, Felséges Asszonyunk, Zita királyné magas személye iránt érzett odaadó szeretetének és ragaszkodásának ad kifejezést.”[8] A többi megye hasonlóan üres retorikával fejezte ki véleményét, a veszprémi megyegyűlésen legfeljebb a hódoló küldöttség összetétele okozott nézetkülönbséget. A főispán ugyanis a delegációba (mély demokratizmussal) egy földművest is ajánlott: „Meglep – úgymond – hogy a küldöttség tagjai közt a dolgozó kis emberek közül senkit sem látok, pedig az országot nemcsak a méltóságos és kegyelmes urak és a pepita-nadrágosok mentették meg, hanem elsősorban a dolgozó milliók. A királyi pár iránt tartozunk azzal a figyelemmel, hogy olyan embereket is színük elé bocsátunk, akiket – ismerve a nép iránt érzett őszinte szeretetüket – Őfelségeik is örömmel látnak a hódolók között.”[9]

A látogatás 1918 nyarán végül elmaradt – a magam részéről viszont fontosnak tartanám (annyi más után) a hódoló küldöttségek nemes hagyományának felelevenítését. Amelyekben a szorgalmasan dolgozó „kis emberek” is helyet kapnának.