Politikai és bordélyügyek Miskolcon

Csíki Tamás   

Miskolc a 19. század második felében népes várossá fejlődött, ahol széles körű társadalmi igény támadt bordélyházak üzemeltetésére. A századfordulón ilyen intézmények a Rozmaring (mai Patak) utcában működtek, melynek – várostervezési és építészeti szempontból – kitűnő fekvése volt. Miskolc centrumában, a Széchenyi utcával párhuzamosan, ahhoz egészen közel futott, s a Városháza és a Korona Szálló, illetve a Kossuth utca értékes telkei szegélyezték. Ennek nyilvánvalóan szerepe volt abban, hogy folytonosan felmerült az érintett házak külterületre telepítése, melynek egyik szószólója 1907-től Gencsi Samu ügyvéd, városi képviselő volt. Gencsi több házzal (nem a szűk és koszos Rozmaring utcában), valamint Hernádnémetiben és Ongán több száz hold földbirtokkal rendelkezett, ezenkívül a Borsod-Miskolczi Hitelbank jogtanácsosaként és a Kereskedők és Gazdák Köre Házépítő Rt. igazgatósági tagjaként szerzett jövedelmet (mellesleg a kormánypárt miskolci elnöke), így felvetődött a gyanú, mindenekelőtt a helyi ellenzék részéről, hogy az ügyvédnek elemi érdeke lehet a Rozmaring utcai telkek szabaddá tétele.

Gencsi persze, aki az izraelita hitközség elnöki tisztségét is betöltötte, joggal hivatkozhatott az „ethikai kötelességérzetre”, a közelben lévő templomok és iskolák látogatóira leselkedő veszélyekre, amire egyébként a különböző egyházak képviselői is ritka egyetértéssel hívták fel a figyelmet: „A Tiszáninneni Református Egyházkerület felsőbb leányiskolájának bejárata éppen szemben van azzal az úttal, amely ama telep felé vezet, amely úton nemegyszer történnek találkozások, főként a téli időszakban reggel 8 óra tájban, olyan egyénekkel, akik a telepről jönnek, sokszor egészen züllött állapotban, karon vezetve a kéjnőket s illetlen beszédekkel és mozdulatokkal megmételyezik az ártatlan leánylelkeket...”[1]

Való igaz, a Rozmaring utca nem tartozott Miskolc legbiztonságosabb helyei közé, ezt az olykor halálos kimenetelű csetepaték tanúsították. Az egyik éjjel a Langerné-féle nyilvánosházban vasgyári munkások mulattak, majd elhatározták, hogy „kimennek az utcára, és akit először előtalálnak, azt felpofozzák.” (A pofozkodásból súlyosabb konfliktus támadt, és az egyik résztvevő az „oldalába kapott mélyreható szúrás folytán beállott elvérzés következtében” a helyszínen meghalt.)[2]

Miközben a városi képviselők a Rozmaring utcai helyzet megoldásáról, azaz a magánlakásokhoz kötődő „magánkéjnő-rendszer”, illetve a koncentrált és ellenőrizhetőbb bordélyrendszer előnyeiről és hátrányairól vitáztak, egy ezzel összefüggő súlyos ügy rázta meg a miskolci közvéleményt. Halmay rendőralkapitány 1908 tavaszán kiterjedt felhajtó és leánykereskedő banda nyomára bukkant (szervezője Meggyaszai Erzsi kerítőnő és Dakó Pálné, egy vasgyári főmérnök özvegye volt[3]), akik mint kiderült, évek óta Miskolcról irányították és látták el a Felvidék „örömlánypiacát.” A hír az Ellenzék című lap vezércikkíróját mélyen felháborította, és az esetet az egész korabeli társadalom morális züllöttségének jeleként értelmezte: „Ez az elaljasodott, lélekvásárló kerítőnő évek óta szabadon és büntetlenül garázdálkodik Miskolcon. Miért? Mert Meggyaszai Erzsinek barátai vannak. Összeköttetései, üzletfelei. Ajánlólevelei a legjobb házaktól, és ha effajta cikket a nyilvánosság cégére alatt lehetne árusítani, még az udvari szállítói címet is megkapná díjmentesen, kitűnő szolgálataiért... Mit is csinálnának nélküle? Ki elégítené ki a naponta szaporodó fogyasztást? Mert az emberhús a legelsőrangú élvezeti cikk, melyet a mi prostituált társadalmunk ijesztően óriási mértékben fogyaszt.”[4]

A fogyasztói társadalom világos kritikája fogalmazódott meg ezúttal; és a Rozmaring utcai házak kitelepítése is eléggé elhúzódott, aminek a Miskolczi Estilap 1913. május 10-ei száma rosszindulatú magyarázatát adta: „A város parlamentjében évekig rágódtak a kitelepítésen. Évekig hiába. Mert a vita legtöbbször belenyúlt az alkonyatba. És ennél a megvilágításnál, ebben a napszakban a városatyák egy része mindjárt nem találta a Joshivara[5] közelségét olyan megbotránkoztatónak, mint nappal.”

Ám a kitelepítés végül mégis megtörtént. A városnak sikerült a tulajdonosokkal megegyeznie, egyikük, Lefkovics Albertné pedig engedélyt kapott arra, hogy a külvárosi Árpád utcában „éjszakai mulatót” építhessen. Az impozáns „palota” közigazgatási bejárására 1914. július 18-án került sor, melyen a Miskolczi Estilap élénk fantáziájú tudósítója is részt vett, és a tapasztalatairól részletesen beszámolt. Az épület folyosóit elmés feliratokkal és ábrákkal látták el, például népdal idézetekkel („Gyere be, rózsám, gyere be...”), vagy a szuterén lejáratánál Miskolc hírhedt fogorvosának, dr. Fűrész Jenőnek az arcképe volt látható, mellette a felirattal: „odalent már nem fáj semmi.” De az alkotók az utca nevében rejlő történelmi lehetőségekről sem feledkeztek meg. Az egyik falszakaszt Thaly Kálmán örökbecsű költeményének, az (utóbb nótaszerzők és a Kárpátia által is feldolgozott) Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted... sorai díszítették, egy domborművel kiegészítve: „Árpád, amint nagy üggyel-bajjal behatol a Vereckei szoroson.”[6]

S vajon mi lett a Rozmaring utcával? Miután a kitelepítés megtörtént, az Estilap munkatársa kissé szomorúan állapította meg, hogy az utca „polgári, prűd értelemben megint szalonképes lesz. És beépül majd lassan-lassan szép, csendes, szürke és egyhangú családi házakkal... Melyeknek a lakói reggel kelnek és este korán – a tyúkokkal – fekszenek.”[7] A szerző némiképp tévedett. A Korona Szálló telkének kiszélesítésével tervezett impozáns tér kialakítása, amely az új színház épületének is helyet adhatott volna, elmaradt, és családi házak sem épültek. Manapság a Patak utcában emeletes (valóban szürke) háztömbök húzódnak, és a szebb napokat látott szálloda egészen lepusztult hátsó telkén, a helyiek elmondása szerint, drogozó fiatalok keresnek másfajta élvezeteket. (1945 után az Árpád utcai mulató sem működhetett tovább.) Így talán jobb lett volna, ha a Rozmaring utca házai a 19. század végi lakók tulajdonában maradnak.