Sorsok egy fotó mögött

(Sziszkoszné Halász Dorottya)

Azok számára, akik érdeklődnek a második világháború és a holokauszt története iránt, ismerősek lehetnek az alább közölt fotók. Ám azt csak kevesek tudhatják, hogy egyikük szorosan kapcsolódik Borsod-Abaúj-Zemplén megye (helyesebben Abaúj-Torna vármegye) vészkorszakbeli történetéhez. A felvételeket a szovjet Vörös Hadsereg kötelékébe tartozó Első Ukrán Front filmes egysége készítette a legismertebb és leghírhedtebb náci táborkomplexum, Auschwitz 1945. január 27-i felszabadítását követően. Az érkezéskor látottakat és az azt követő eseményeket megörökíteni kívánó szovjet filmet január végétől néhány hónapon át forgatták.[1] A közölt állóképek ebből az alkotásból származnak.

A lengyelországi Oświęcim (német nevén Auschwitz) városában a második világháború idején egy három táborból álló komplexum működött, melynek részei Auschwitz (Auschwitz I), Birkenau (Auschwitz II) és Monowitz (Auschwitz III) voltak. A városka német elnevezése szinte szinonimájává vált a holokausztnak, nem véletlenül: mintegy 1,1 millió különböző okokból idehurcolt ember veszítette itt életét, kiknek túlnyomó része – közel 1 millió fő – zsidó származású volt.[2] Európa legkülönbözőbb országaiból érkeztek a zsidó férfiakat és nőket, fiatalokat és időseket szállító vonatok, melyek utasainak nagy részét néhány óra leforgása alatt elpusztította a náci gépezet. Az áldozatok között volt többszázezer magyar is, köztük sok gyermek. Csak keveseknek sikerült megmenekülniük.

Az öldöklés legfőbb színtere Birkenau volt, ahol négy megsemmisítő létesítmény működött. Az 1944 tavaszán–nyarán Magyarországról elhurcoltakat egyenesen ebbe a táborba szállították a halálvonatok. A gyermekek közül leginkább az ikreknek volt esélye az életben maradásra, mivel a táborban emberkísérleteket folytató Josef Mengelének szüksége volt rájuk. Az alább látható felvételek[3] néhány nappal a felszabadulást követően, már Auschwitz I-ben készültek. A megmaradt gyermekeket szovjet katonák és katonanők, valamint lengyel apácák kísérik.

A túlélők között volt egy testvérpár és édesanyjuk, akik 1944. május közepén érkeztek Birkenauba egy kis abaúji faluból, Csenyétéről. Csenyétén már 1881-ben, az első nyugati mintájú népszámlálás idején is éltek izraeliták: számuk ekkor 36 volt, a 416 fős összlakosság 8,65%-a.[4] A falu lélekszáma a vészkorszakot megelőző utolsó összeírás szerint 1941-re 605 főre gyarapodott, miközben a helyi zsidóság 9 fősre zsugorodott, vagyis 1,5%-ot tett ki.[5] A létszám két családot takart: az idős Fried házaspárt és a népesebb, háromgenerációs Péterfreund famíliát. Utóbbiban nevelkedett egy ikerpár, az 1932. november 12-én született Ágnes és István.[6]

A Péterfreund ikrek élete 1944 tavaszáig nem különbözött számottevően Csenyéte keresztény családba született gyermekeinek mindennapjaitól. A helyi elemi iskolába jártak, sokat játszottak a falubeli gyerekekkel, és gazdálkodó szüleik is jó viszonyt ápoltak a keresztény szomszédokkal. Péterfreundék neológok voltak, s bár a nagyobb ünnepeket együtt töltötték, nem voltak vallástartók. Ágnes és István életében a zsidóságuk okán bekövetkező első negatív tapasztalatot édesapjuk munkaszolgálatra történő behívása jelentette 1940-ben, bár gyerekként csak annyit tudtak, hogy háború van és a férfiaknak katonáskodni kell. Ráadásul a családfő 1942-ig még néhány alkalommal hazatérhetett szabadságra, így távolléte nem tűnt oly tragikusnak.

1944. április közepe hozott elemi változást a gyerekek életébe. 15-én este ½ 9–9 tájban fegyveres csendőrök érkeztek a házukhoz és fél órát adtak a családnak háromnapi élelem és az értékek összepakolására. Arról, hogy mi célból és hová viszik őket, nem kaptak tájékoztatást. Ágnest és Istvánt édesanyjukkal és két nagymamájukkal együtt saját lovas kocsijukon szállították át a szomszédos Felsőgagyba, ahol a környékbeli zsidóság (és értékeik) összegyűjtése folyt. Innen szintén szekéren folytatták útjukat a járási székhelyre, Szepsibe (ma Szlovákia), ahol még aznap éjjel vonatra ültették őket a vármegyei székhely irányába. Kassán egy-két hétig rokonoknál lakhattak, majd mindannyijukat beköltöztették a téglagyár területén kialakított gettóba. Innen indult útjára május közepén az a marhavagonokból álló szerelvény, melynek célállomása Birkenau volt.

Érkezéskor az SS azonnal kiválogatta az ikreket és az ikres anyákat, ami a túlélés esélyét jelentette Ágnes, István és édesanyjuk számára. Ellenben a velük utazó idős nagyszülőket valószínűleg néhány órán belül elpusztították. Ágnes eleinte együtt lehetett édesanyjával, ám miután a felnőtteket munkára fogták, őt átszállították a gyerekblokkba. István, akiről ez idő alatt semmit sem tudtak, a kórházlágerbe, az ikrek közé került. Bár a gyerekeknek dolgozni nem kellett és saját lágerükön belül a barakkok között szabadon mozoghattak, el kellett szenvedniük a tábori élettel együtt járó viszontagságokat: az élelmiszer- és gyógyszerhiányt, a borzalmas higiénés körülményeket, a megterhelő appeleket, valamint a mindennapi brutalitás és öldöklés látványát. Mengele kísérleti alanyaiként el kellett viselniük a szinte folyamatos orvosi vizsgálatokat, vérvételeket és injekciósorozatokat is. Arról, hogy milyen anyagokat fecskendeztek a testükbe, fogalmuk sem volt. Pozitív változást a mindennapokba az hozott, amikor Ágnest és édesanyját átvezényelték az István melletti lágerbe, s attól kezdve, ha beszélni nem is tudtak, legalább láthatták egymást.

A családegyesítésre 1945 januárjának zűrzavaros napjai adtak lehetőséget. Ahogy közeledett a front, egyre több német hagyta el a tábort, majd végleg távoztak. Egyik éjjel, amikor már csak néhány őr maradt Birkenauban, légiriadó miatt kikapcsolták az áramot, így megszűnt a lágereket elválasztó kerítés okozta áramütés veszélye. Ezt használta ki egy idősebb ikerpár, hogy kenyérhordó ládába rejtve Istvánt átjuttassák az édesanyjához és testvéréhez. Az ezt követő rövid „gazdátlan” periódus végén már együtt érték meg az 1945. január 27-i felszabadulást. Néhány nap elteltével a szovjetek átszállították a túlélőket a viszonylagosan jobb körülményeket nyújtó Auschwitz I-be, ahol az alábbi felvétel készült. Az Első Ukrán Front filmjének azon képkocája ez, melyen a Péterfreund család tagjai is láthatók.[7] A jobboldalon, fejkendőben tisztán kivehető az édesanya, Péterfreund Zoltánné (szül. Fried Erzsébet) és középen sapkában István. Kettejük (és mások) között a picinyke Ágnesnek csak a homloka látszik.

A felszabadulás okozta eufória azonban nem lehetett teljes. Mivel a katonai hadműveletek még folytak, a hazatérésre nem volt lehetőség. A szovjetek különböző, a mai Lengyelország, Ukrajna és Fehéroroszország területén fekvő táborokba szállították a túlélőket, hogy végül Románián keresztül 1945 őszén Budapestre érkezhessenek.

A Péterfreund gyerekek fővárosi rokonoknál találtak ideiglenes menedéket, miközben édesanyjuk megpróbált utánajárni a Csenyétén maradt vagyon sorsának. Miután férjét hiába várta vissza, 1947-ben új házasságot kötött és Encsre költözött. Ágnes és István átmenetileg egy budapesti zsidó gyermekotthonba kerültek, s a Tarbut Héber Gimnáziumot látogatták. Innen tértek haza 1948-ban, hogy Miskolcon folytassák tanulmányaikat. Ágnesből titkárnő lett, aki egy sikertelen házasság és válás után Budapestre költözött. István a villanyszerelő szakmát választotta és Miskolcon maradt. Kétszer nősült, első házasságából született lánya utóbb ikergyermekeknek adott életet. 1999-ben a velük készített interjúkban Ágnes és István egyaránt úgy nyilatkoztak, hogy a borzalmak ellenére zsidóságukat sosem tagadva, de az átéltekről keveset beszélve éltek megbecsüléssel övezett teljes életet.