Kunt Gergely
Ennek a blogbejegyzésnek a középpontjában Gyarmati Fanni (2012-2014) naplója áll, amelyet 2014-ben publikált Ferencz Győző. Fanni fél évvel a házassága előtt, 1935 februárjában kezdett el naplót írni, és ezt eltérő intenzitással, de 1946 szeptemberéig folytatta. A tanulmány fókuszában álló periódusban – 1945 januárjától márciusig – nem naponként, hanem nagyjából heti rendszerességgel vagy a történések után pár nappal írt csak összefoglaló feljegyzéseket. Az ostorom alatt unokahúgával, Milch Herminával és annak férjével bujkált Budán, majd Pesten. Unokahúga nővérének – a végmérgezésben 28 évesen meghalt – Gyarmati Rózsának volt az első gyermeke. A naplóban csak Hermiként szereplő Hermina 1926-ban született, és 1944-ben ment feleségül Holló János vegyészhez.
Fanni rendkívül részletesen beszámolt arról, hogy különböző szovjet katonák számos alkalommal tettek kísérletet megerőszakolására. 1945. január 13-án írta le első alkalommal, hogy szovjet katonák január 5-én, majd néhány nappal később újra megpróbálták megerőszakolni, de ezt ekkor még sikerült elkerülnie. Két héttel később, január 18-án ténylegesen megerőszakolta egy orosz katona, aki ráadásul súlyosan meg is verte. Ennek következtében esett teherbe. Mindez azonban nem jelentette a megpróbáltatásai végét, mert 1945 február közepén újabb szovjet katona tett sikertelen kísérletet a megerőszakolására. Vele együtt bujkáló unokahúgát, Herminát is többször megerőszakolták.
Fanni naplója éppen azért érdekes, mert a szexuális traumák többszörös tapasztalata ellenére sem gyűlölte a szovjet katonákat. Ennek két oka volt: egyrészt őt felszabadították a szovjetek, másrészt a Szovjetuniót és vöröskatonákat Fanni naiv rokonszenvvel szemlélte. A nők ellen irányuló kegyetlenkedéseket egyszerűen a kisebbik és elviselhető rossznak tekintette – szemben a nyilasok és a németek terrorjával, amely az életét fenyegette. Ez egyértelműen megragadható azokban a bejegyzéseiben, amelyekben a katonák viselkedését tárgyalta. Nyelvi szinten megnyilvánul ott is, hogy az elkövető szovjeteket olykor nem katonának nevezte, hanem például „vagány” -nak vagy „vagány ruszki” -nak, vagy ahogy már láttuk, másutt csak suhancként említette őket a naplójában. Az elkövetők megnevezésekor a vagány szó használata mögött egyfajta részvétlenség rajzolódik ki a háztartási alkalmazottal szemben. Hiszen a vagány szó használatával részben felmentést is adott a tetteseknek. Ez a szó egyszerre jelenti a társadalmi normáktól eltérő viselkedést, a merészséget és a bevállalást, valamint ennek elismerését is. Mintha a nők megerőszakolása egy vagány – azaz a társadalmi normákat nagyvonalúan átlépő, de még elfogadható – cselekedet lenne…
Máskor újra megjelent a szovjet katonák iránti szimpátia a naplójában annak ellenére, hogy éjszakánként ő maga is rettegett attól, hogy újra a katonák prédájává válik. Fanni az ostrom alatt egyedülálló nő volt, és ez különösen kiszolgáltatottá tette. Így bizonyos esetekben unokatestvére férjének feleségeként mutatkozott be az iránta érdeklődő szovjet katonáknak, azt remélve, hogy ez jelent valamiféle védelmet. A következő bejegyzésében a szovjetek-iránt szimpátia alapja nem a felszabadítás élménye volt, hanem az, hogy akárcsak önmagát, a németek áldozatának látta a szovjeteket is, akik eredendően ártatlanok. Ezzel állította szembe a többségi – azaz általa nem áldozatnak tekintett – társadalom viselkedését, amely gyűlölte a szovjeteket, ennek okait értelmezve érdekes módon a tömeges nemi erőszakot nem is említette, hanem csak a zabrálást emelte ki. Ezt talán azért maradt ki, mert a nők ellen elkövetett atrocitások elítélésével ő maga is egyetértett, ezzel szemben a többségi társadalom kifosztását részvétlenül szemlélte, azt talán jogos büntetésként fogva fel. „Utálatos ez a folytonos aggályoskodás emiatt, amikor új lakók tűnnek fel [a pincében, ahol az ostrom alatt bujkáltak – K. G.]. Szeretnék barátságosan mosolyogni egyre-egyre, beszélgetni, megmondani, hogy sajnálom őket ezért a gyalázatos életért a mocsokban, vérben ennyi év óta, ilyen távolságokban, örökös gyanakvás, ellenségeskedés közben. Gyűlölöm ezt a felemás helyzetet és körülöttem az értetlenséget, ahogy elvakultan, minden gondolkozás nélkül utálják, szidják őket mindenfelé, a lakosság, mert a hitvány, összehalmozott javaikból kifosztották őket, és a méltatlankodástól fulladozva panaszolják mindenfelé. De mit csináljak, mit szóljak én és annyian mások, akiknek az életét roncsolták össze, elvették a lelkem felét, és viszontlátom-e még? […] Édes Uramisten, nem kell nekem soha, soha többé semmi a mindennapi kenyéren túl, ha ő meglesz, ha Miklós újra mellettem lehet.”
A Szovjetunió és a kommunizmus mítosza elsősorban azt jelentette a zsidóüldözés alól frissen felszabadult Fanni számára, hogy ebben az egalitárius rendszerben nem számít a felekezeti háttér vagy a származás. Erre a mítoszra számos módon cáfolt rá a felszabadulás brutális valósága. Egyrészt a szovjet katonák nem respektálták a zsidók szenvedését, másrészt a nőkkel szembeni viselkedésükből egyértelmű volt, hogy nem tisztelik őket, nem tartják a férfiakkal azonos rangúaknak. Az újabb csalódást pedig az jelentette, hogy a Szovjetunióban is van „zsidókérés”. Ez volt talán mind közül a legmegdöbbentőbb és a legsúlyosabb csalódás számára – az, hogy a zsidókat ebben a társadalomban is idegenként kezelik. Ám ez mégsem ásta alá a kommunizmusba vetett hitét, amelyet az is táplált, hogy férjének felszabadítását a szovjetektől várta. „A kétméteres egyetemi tanár Odesszából igen melegen érdeklődött Ili iránt, de ő is meglehetősen kacérkodott vele. Az egyetlen »atrocitás« az volt, hogy a harmonikás óriás bejövet hirtelen felkapta, a levegőbe emelte, és úgy tette vissza a székbe. Kicsit megdöbbentünk, mert eddig igen finoman tartózkodók voltak, de hát ez volt a búcsúeste. Az odesszai tanár érdeklődött, beteg vagyok-e, amiért olyan az arcom, mire igen elpirultam, és csak csóváltam a fejemet. Az örmény megmagyarázta az eredetét, Iván elmondta neki. Kínos, döbbent csend kezdődött. Láthatóan nagyon bántotta őket, és csodálkoztak is. Azt mondják, erről valójában nem tud a főparancsnokság, a közbeeső fórumok eltussolják mindig, de ezt nem egészen hiszem. Csodálatosan ép, erős és szép emberpéldány valamennyi, akik itt bent jártak, csak az a furcsa, hogy a zsidókérdés náluk is másféleséggel egyenlő, mert aki egy kicsit keleties arcú, azt rögtön csúfolják, meggyanúsítják, hogy zsidó, és az illető sértődötten védekezik. Az örményre is ráfogták, mondván, hogy azért is az, mert kereskedő. Szóval ők sem fogadják be úgy, észrevétlenül, ahogy hittem.”
A felmentő narratíva a katonák viselkedésének tárgyaláskor rajzolódik ki egyértelműen. Fanni a mozgatórugók boncolgatásakor arra jutott, hogy a viselkedésük megbocsátható. „Biztos iszonyú gyűlöletet keltenek [a szovjet katonák – K. G.] mindenfelé a dúlások és nőzések után. Nem értik meg itt, hogy ezek vadóc gyerekek, akiknek sejtelmük sincs róla, hogy az bántó és szörnyű, ha a nőkkel lefekszenek. A rombolás meg a katonasorral jár, és ugyanilyet, sőt talán még ilyenebbet csináltak a németek és a mieink odakint, sokkal bűnösebben, mert egy fiatal palántakultúrát tapostak össze ártatlanul. Ők csak azzal fizetnek, amit kaptak. Nem tudom, így látja-e más is, aki nem szimpatizáns, mint én, csak egyszerűen tárgyilagos.” Az elkövetőkre itt a „vadóc gyerekek” kifejezést használta, azáltal pedig, hogy gyerekeknek nevezte, egyben fel is mentette őket, mintha a felnőttekkel ellentétben nem lennének felelősségre vonhatóak. A szovjetek által elkövetett borzalmak relativálása ezen túlmenően is számos nyelvi elem segítségével jelenik meg. Így például nem nemi erőszakról ír, vagy – ahogy ő maga korábbi bejegyzésében nevezi – meggyalázásról, hanem a „nőkkel lefekszenek” kifejezést használja, amely jelentéstartalmát tekintve távolról sem a korábbi szinonimája. Fanni ezzel éppen az események húsbavágóan fájdalmas élét vette el, hiszen pont arról nem tett említést, hogy e tetteket nyers erő alkalmazásával követték el. Az általa választott kifejezés azt a hamis látszatot kelti, mintha a nemi aktus közös beleegyezéssel történt volna. Ennek az érvelésnek volt része, hogy a németek és szövetségeseik által a Szovjetunióban elkövetett atrocitásokat súlyosabbnak képzelte azoknál, mint amit a Vörös Hadsereg tagjai az általuk „felszabadított” területen elkövettek. Az az értelmezés, hogy a szovjet katonák civil nőkkel szembeni viselkedése csupán revans, széles körben elterjedt volt, sőt maguk a nemi erőszakot elkövető katonák is ezzel érveltek bizonyos esetekben. Ugyanakkor Fanni volt annyira önreflektív, hogy észrevegye: ő szimpatizáns, és ez döntően meghatározza nézőpontját.
Az élete megmentéséért való hála naplójában és valószínűleg a saját érzésvilágában is felülírta az erőszak megrázkódtatását, bár a szovjet megszállás mindennapjai ezt az eufemisztikus olvasatot nem támasztották alá. Volt, amikor szóval és érveléssel próbált hatni a katonákra, s ez bizonyos esetekben sikerült is, de a passzivitáson túlmutató fizikai ellenállást nem tanúsított. 1945. január 18-án megpróbált tettlegesen ellenállni, amit „néma viaskodásként” írt le, és ezért a nemi erőszak részeként súlyosan meg is verte az elkövető. „Orosz katonákat láttam, kettőt, félig pislogtam ki a takaró alól, de erősen magamra húztam, reménytelenül ugyan, de mégis. Az egyik jött be, az öreg Józsi bácsi esetlen nyájassággal üdvözölte őket, de nem fogadták hasonló nyájassággal. Végigment a pincén, először az öregekhez. A nénikkel kezdte, de kivicsorították a fogatlan szájukat, hogy íme, öregek. Aztán Hermiék felé pillantott, de az összerakott ágybarikádokon nem tudott átmenni, arról lemondott. Felém tartott, lerántotta a takarót. Összehunyorítottam grimaszra a képem, de nem használt. Kézen fogott, hogy jöjjek. Mondtam, hogy nem, és a szokásos mondókát, hogy beteg vagyok, az uram szifiliszes, hagyjon békén. Mire visszament a kinti másikhoz, és elmondta, az valószínűleg biztatta, hogy ez csak üres beszéd, ne törődjék vele. Mire visszajött, és újra hívott revolverrel. Csak vállat rándítottam, hogy nem érdekel, lőjön le. Erre megint kiment megtanácskozni. Aztán visszajött, eloltotta a gyertyát, és elkezdett ölelgetni a kényelmetlen fotel és matrac kombináción. Visszautasítottam és kérleltem, mire mérges lett, és kezdett tépni mindent rólam. Néma viaskodás volt, egyre jobban nekivadult, és mert nem engedtem, ütni kezdett, kemény ökölcsapásokkal az arcomba. Nem elégedett meg a külső közelgéssel, mint a kis mongol a múltkor. Úgy hiszem, elég nagy mértékben impotens lehetett, mert nagyon nehezen jött indulatba, és annál dühösebb lett rám. Azt kívánta, hogy teljesen öleljem meg, és összevissza gyúrt, gyömöszölt, közben jókora ütéseket mérve az arcomra, fejemre, oldalamra, karomra. Nem nyikkantam ezekre, de megtanultam, hogy igaz a szikrákat látás, ha az embert halántékon ütik ököllel. A szemeimet kellett a kezeimmel eltakarnom, hogy ki ne üsse, így egyre jobban közeledett, és ha nem akartam, hogy agyonüssön, engednem kellett végül hosszú-hosszú birkózás után, amiket részint csókdosások, részint fogak közti szitkozódás kísért. Közben Józsi bácsi is megszólalt, meg Jani is, hogy feljelentik, hogy statárium van stb. Mire csak durván leintette őket, amíg végre végzett. A borzalmak borzalma volt ez. Keményen tűrtem, és a végén világosságot csinált, megszemlélt. Mutattam a fájó arcomat, megsimogatta, megcsókolta, de hát ment az öregek felé, hogy miért zavarták, bosszút állni. Nekiesett az öreg Józsi bácsit meg Irmus nénit ütni. Rákiáltottam, hogy »moj atyec«! kérem, hagyja, mire elengedte. Janiékhoz szerencsére nem jutott el, és azt hiszem, félt is a fiatalabb férfitől. Újra felém jött, mondott pár érthetetlen szót, aztán az obligát kezet rázás és homlokcsók után távozott.” Azt, hogy a szexualitás Fanni számára is tabu volt, jól jelzi, hogy ekkor sem derül ki, pontosan mi történt a nemi erőszak során. Ugyanakkor az, hogy összehasonlította a korábbi szörnyű tapasztalatával, azt jelzi, hogy a kettő között fájdalmas különbség volt. Ezt a napot a következőképpen jellemezte: „A borzalmak borzalma volt ez.” Másrészt arra utal, hogy míg a korábbi esetben nem történt behatolás, addig ekkor ezt is el kellett szenvednie. „Nem elégedett meg a külső közelgéssel, mint a kis mongol a múltkor.”