Megrázkódtató történelmi tapasztalatok

Nagy Gábor

„Az igazi nagy közösségi hisztéria … az, amikor együtt vannak annak összes jellegzetes tünetei: a közösségnek a realitásoktól való elrugaszkodása, az élet által feladott problémák megoldására való képtelensége, az önértékelés bizonytalansága és túlméretezettsége, és a környező világ behatásaira adott reakciók irreális és aránytalan volta. … A közösségi hisztéria … kitermel egy vak, ádáz és korlátolt emberfajtát, amely elsősorban fogja elhinni és hangoztatni a hisztériára jellemző öncsaló ostobaságokat, kitermeli a hisztéria haszonélvezőit, akik a hisztéria hullámainak a legfelületén úszkálnak és belőle élnek, és kitermeli a hisztéria gengsztereit és hóhérlegényeit. … A politikai hisztéria kiindulópontja mindig a közösségnek valamiféle megrázkódtató történelmi tapasztalata [kiemelés az eredetiben – NG]. Éspedig nem akármiféle megrázkódtatás, hanem olyan, amelyről a közösség tagjai úgy érzik, hogy annak elviselése és a belőlük származó problémák megoldása a közösség erejét meghaladja. Az olyan közösség, amely a maga erőivel (legyenek azok nagyok vagy csekélyek) jól és biztonsággal tud élni, éppen úgy, mint az egészséges egyén, a katasztrófákból megerősödve kerül ki, mert realista módon megkeresi az őt ért baj okait, levonja azok tanulságait, elviseli azt, amit elemi csapásnak ismer fel, vállalja az erkölcsi felelősséget azért, amit a maga hibájának tulajdoníthat, elégtételt szerez az őt ért igazságtalanságért, napirendre tér afelett, amin nem változtathat, lemond a megvalósíthatatlan ábrándokról, s kitűzi és megoldja az előtte álló feladatokat. Az egyensúlyozott közösség tehát, még ha igen heves és lázas reakciókat mutat is, végül megoldja a problémáit, azaz nem esik hisztériába, mert hiszen a hisztéria éppen a probléma elől való kitérést jelenti…”.

Az e mondatokat 1942-ben, harmincegy évesen papírra vető[1] Bibó István a demokrácia 20. századi történetének kiemelkedő – mindenesetre a legtürelmesebbnek elnevezett – magyarországi gondolkodója. 1956-ban tagja lett Nagy Imre utolsó kormányának, és – egyedüli miniszterként – csakugyan a helyén, a Parlamentben maradt[2] a második szovjet invázió megindulása után, kiáltványt fogalmazva meg a nemzetközi közvéleményhez. A Kádár-rezsim 1958. augusztus 2-án végül életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélte,[3] együtt a másodrendű vádlottal, Göncz Árpáddal, a néhai harmadik Magyar Köztársaság néhai első köztársasági elnökével. Bibó az 1963-as amnesztiával szabadult, 1979-ben hunyt el. A temetéséhez és az iránta érzett tisztelet kifejezéséhez (Bibó Emlékkönyv)[4] kötődik a magyarországi demokratikus ellenzék (de)[5] addigi legjelentősebb megnyilvánulása.

Bibó István[6]

Bibó szavai jutnak az eszembe, valahányszor szóba kerül az újkori Észak-Európa két államának megrázkódtató történelmi tapasztalata. Az alábbiakban az eseményeket idézem fel, amelyekre e tapasztalataik épültek – ám, amint ismert, hatásukra nem közösségi hisztéria bontakozott ki e királyságokban, hanem – a kétségtelen megrázkódtatás mellett is – modernizáció vette kezdetét. Dánia és Svédország esetében is része a traumának egy annus mirabilis, azaz (a Sophoklésnél is olvasható értelemben) csodálatos esztendő.

A Dán Királyság 1657-ben hadat üzent hatalmas szomszédjának. A két királyság előző háborújában Stockholm hadüzenet nélkül támadt, 1643 végén. A „Torstenson háborúja”-ként emlegetett hadakozás eredményeként a brömsebroi békében (1645) Dánia, történetében először, területeket adott át Svédországnak. Az 1657. évi hadüzenet így a visszavágás kísérlete is, ám X. Károly Gusztáv svéd uralkodó tervei miatt akár kényszerű megelőző támadásnak is tekinthető. E támadás azonban katasztrófába torkollt. 1658 februárjának elején a kontinens felől érkező[7] svéd király átkelt a befagyott dániai tengerszorosokon, rákényszerítette III. Frigyest a Dán Királyság története legsúlyosabb békéjének az aláírására (Roskilde, 1658. február 26. [március 8.]) – majd augusztus elején újrakezdte a háborút, hogy felszámolja a dán államiságot. Az 1658. évi csodák utolsó elemeként ősszel feltűnt az euripidési deus ex machina egy holland flottakülönítmény alakjában, élén magával a holland hadiflotta főparancsnokával, Jacob van Wassenaer Obdammal, és az Öresundban vívott ütközetben áttörve a svéd flottán segítséget vitt a körülzárt Koppenhágának. A dán főváros ugyanis, benne a királyi párral, az augusztusi svéd támadáskor a februári kétségbeesés helyett az ellenállást választotta. (A közösség ellenállásának más példája a bornholmiaké, akik maguk szabadították fel szigetüket.) Az esztendő traumái közül a legemlékezetesebb azonban kétségtelenül a roskildei béke. A Dániára vonatkozó rendelkezések[8] eredményeként az ország elvesztette területének a harmadát (amely már a 9. században is a része volt), lakosságának csaknem a harmadát, az érseki központját (Lund), a második legnagyobb városát (Malmø), a talán legfontosabb, Észak gabonaraktárának is nevezett termőterületét (Skånelandskapen, azaz Halland, Skåne, Blekinge), az Øresund kizárólagos birtoklását. Mind e vesztesége az ellensége nyeresége lett, így eddig központi fekvésű fővárosa a svéd határra került.

Maga a hadakozás 1660 májusában zárult le a koppenhágai békével, irtózatos pusztítást okozva Dániában. A szövetséges és az ellenséges seregek ténykedése, az éhezés, a járványok és a békék eredményeként a királyság lakossága a háború után kb. 430 000 főre csökkent.

A koppenhágai önkormányzat által 1959-ben állított emléktába felirata: Svéd és holland katonák és tengerészek emlékére, akik elestek Koppenhága 1658–1660 közötti megszállásakor[9]

Dániában e vereségeket és (máig tartó) veszteségeket azonnali és korszakalkotó modernizáció követte: lezárták a nemesi uralom (adelsvælde)[10] 1536-tól számított korát, és kialakították az abszolút királyi hatalomét. Az, hogy mindez miként ment végbe, a dániai alkotmánytörténet magyarországi szakértőjének, Képes Györgynek az Intézetünk legújabb kötetében olvasható tanulmányából[11] ismerhető meg.

Ha átsétálunk a Dánia legnagyobb, és Svédország lélekszámát tekintve harmadik városát, azaz Københavnt és Malmöt 2000 óta összekötő hídon (Øresundsbron)...[12]

A kép forrása: https://www.oresundsinstituttet.org/fakta-trafiken-over-oresundsbron/)

…akkor a rendőr megbüntet, mert a felső szintjén csak gépjárművek, az alsón csak vonatok közlekedhetnek. Ha azért mégis átkelünk rajta (például az átlagos munkanapon induló 83 vonatjárat valamelyikével), majd visszamegyünk az időben 111 évet, megérkezünk Svédország annus mirabilisébe, az 1809. esztendőbe. Felidézése előtt szükséges röviden megemlékezni az 1792-ben kezdődött francia–európai hadakozásról. Ebből Dánia és Svédország is igyekezett kimaradni, még ha az Öresund, illetve a Német-római Császárságban levő svéd birtokok ezt aligha tették lehetővé. A két állam Oroszországgal és Poroszországgal kiegészülve fegyveres semlegességet hirdetett tengeri érdekei védelmében (azaz Anglia ellen) 1800 decemberében. 1801. április 2-án aztán egy angol hajóraj a koppenhágai kikötőnél legyőzte a dán–norvég flottát, a folytatástól tartva Dánia kilépett az egyezményből. Svédország 1803-ban kereskedelmi egyezményt kötött Angliával, 1804-ben megszakította a diplomáciai kapcsolatot Franciaországgal. IV. Gusztáv Adolf 1805-ben, feladva semlegességét, csatlakozott a harmadik koalícióhoz, és hadat üzent a számára különösen ellenszenves Napóleonnak. Megkezdődött a svéd csapatok átszállítása Pomerániába, szárazföldön azonban Napóleon hadereje ekkor hatalmas seregek számára is megállíthatatlan volt (Ulm, Austerlitz, Jena, Auerstädt). A császár 1806 novemberében Berlinben kihirdette a kontinentális zárlatot, a friedlandi győzelme után pedig, 1807 nyarán, Tilsitben szövetkezett Sándor cárral. Egyebek között abban állapodtak meg, hogy a még vonakodó országokat rá kell venni a zárlathoz való csatlakozásra.Britannia azonnal haderőt küldött az Öresundba, nyomatékot adva kérésének: a semleges Dánia szövetkezzék vele, vagy, ha erre nem hajlandó, a háború végéig küldje át zálogba a flottáját (nehogy Európa ötödik legnagyobb flottája[13] valamiképp Napóleonhoz kerüljön). A dán udvar nem tárgyalt, a partra szálló brit csapatok megindultak a főváros felé – miközben a dániai haderő zöme a déli határt védte egy esetleges francia támadástól. A flotta átadására vonatkozó ismételt kérések elutasítása után került sor Koppenhága terrorbombázására: szeptember 2-ától 5-éig az angol szárazföldi és tengeri ütegek estétől reggelig lőtték a várost. 5-én Gambier admirális közölte, a kapitulációig már abba sem hagyja. A kapitulációt 6-án írták alá, a teljes dán–norvég flotta angol hadizsákmány lett, a félszigetből és több szigetből álló Dánia elvesztette képességét még önmaga megvédésére is.

Lorentzen, C A: A legrettenetesebb éjszaka. A Kongens Nytorv az 1807. szeptember 4-éről 5-ére virradó éjszakai bombázáskor[14]

Dánia tehát nem akart együttműködni Angliával, ezért nagy árat fizetett. A bombázás után a francia szövetséget választotta – ezért még nagyobb árat fizetett. Mit tett Svédország? Együttműködött Angliával, elutasította az együttműködést Napóleonnal – és roppant árat fizetett érte.

Tilsit szellemében Sándor cár 1808. február 21-én hadüzenet nélkül megtámadta sógorát, IV. Gusztáv Adolfot,[15] miután az nem hajlott a zárlathoz való csatlakozásra. Hadüzenet nélkül támadni, láttuk, a svéd vezetés is tudott, e támadás pedig nem érte váratlanul, rendelkezett haditervvel. (A svéd–orosz háborúk amúgy is csaknem hatszáz éves múlttal rendelkeztek, ha az elsőnek azt a középkori svéd forrásokból egyébként nem ismert ütközetet tekintjük, amelyikben Sándor, Novgorod vezetője [utóbb: Alekszander Nyevszkij,[16] és szentként tisztelt] a Névánál 1240-ben legyőzött egy, a királyságból érkező sereget.) Az elegáns, és már francia szövetséges Dánia (pontosan: az egy napja uralkodó VI. Frigyes) március 14-én hadat üzent Svédországnak: Norvégia felől Christian August herceg készült betörni, Skåne megtámadására pedig Jyllandon franciák és dánok gyülekeztek Jean Bernadotte birodalmi marsall vezetésével. A támadások nem indultak meg (ismét megjelent ugyanis egy angol flotta), azonban jelentős svéd haderőt és utánpótlást vontak el a keleti fronttól.

Az orosz–svéd harcok váltakozó kimenetellel zajlottak, ám végül, 1808 decemberére, a királyság utolsó katonája is elhagyta a keleti országrészt. (Mai svéd történészi megítélés szerint elsősorban élelmezési és logisztikai problémák vezettek a vereséghez.) Sőt, 1809 márciusában a svédek Ålandot is kiürítették, 27-én pedig – azaz fél évvel az orosz–svéd béke aláírása előtt – a cár által Borgåba összehívott rendjei a keleti országrésznek, miután Sándor megerősítette őket minden kiváltságukban, hűségesküt tettek új uruknak.

A háborús összeomlás közepette – az orosz haderő már szárazon és vízen a nyugati országrészt, azaz napjaink Svédországát támadta – a királyságban csodálatos események zajlottak le: zendülés, lázadás, államcsíny, detronizáció márciusban, az állam szerkezetét szabályozó alaptörvény elkészítése júniusban, a békekötés csak szeptemberben jött el.

Az uralkodóval (és a királyi hatalommal) szembeni elégedetlenség az ősz óta párhuzamos összeesküvéseket táplált a katonatisztek egy része között is (a király meggyilkolása is szóba került). Az 1809. március 7-ére virradó éjszakán a norvég határnál állomásozó nyugati hadsereg egy része az összeesküvők egyike, a svédországi liberalizmus jeles alakja, az irodalmárként is elismert Georg Adlersparre (ekkor överstejöjtnant, kb. alezredes) vezetésével Karlstadba vonult. Itt kelt a híres kiáltvány (Proclamation), amelyben a Värmlandban állomásozó csapatok parancsnoksága egyebek között bejelentette: a fővárosba vonul, hogy megmentse hazáját, amelyet már a felosztás réme fenyeget. A nem támogató katonai és polgári vezetőket őrizetbe vették, a vonuláshoz újabb alakulat csatlakozott.

Adlersparre pecsétnyomója, amellyel a katonáit a menetelésre felkészülni utasító levelét megpecsételte

(a tulajdonos engedélyével)

A lázadássá váló zendülésről értesülő király halálos ítélettel fenyegetőzött. Skånéba szándékozott távozni Stockholmból, ahol szerinte királypárti alakulatok voltak, ám összeesküvők más csoportja Carl Johan Adlercreutz báró és vezérőrnagy (generalmajor) vezetésével március 13-án némi bonyodalmak árán a palotában letartóztatta.

A polgárháború elhárítása után alkotmányozás kezdődött. Az ennek eredményeként júniusban elfogadott „1809. évi kormányzati forma” (1809-års regeringsform) csodálatos alkotás: miközben Svédország bukásának a rémképe lebegett sokak szeme előtt, mások kidolgozták azt az alaptörvényt, amelyik, módosításokkal bár, de az 1970-es évek közepéig érvényben maradt, azaz alkalmas keretnek bizonyult a jóléti demokrácia kialakításához is. A szöveg egyrészt a hatalmi ágazatok szétválasztásának és egyensúlyának modern (angol, amerikai, francia) elvein és példáin nyugodott, másrészt Svédország előző századi történetének tanulságain: a túl erős királyi és a túl erős országgyűlési hatalom egyaránt kerülendő. Kidolgozásában részt vett egyebek között Lars Augustin Mannerheim,[17] aki Svédország első justitieombudsmanja[18] lett, és Hans Järta (hivatalnok, író, levéltáros stb.), utóbb mindketten a Tudományos Akadémia (Kungliga Vetenskapsakademien)[19] tagjai. Trónra a megbuktatott, majd az állampolgárságától is megfosztott király nagybátyját ültették. Mivel XIII. Károly idős volt és gyermektelen, megtették koronaherceggé – így adódott történetileg – az országot Nyugat felől fenyegető haderők egyikének parancsnokát, Christian August dán herceget (a nevét Karl Augustra változtatva). Miután ő 1810-ben váratlanul meghalt, kalandos körülmények között az 1808/1809-es fenyegetés másik vezetője, Jean Bernadotte lett a koronaherceg – ő utóbb új, máig uralkodó dinasztiát alapított Svédországban.

1809 tavaszán megszületett tehát az új Svéd Királyság, ám hátra volt még a régi eltemetése. A Fredrikshmanban (avagy finnül: Haminában) 1809. szeptember 17-én aláírt békében a királyság elveszítette a területe harmadát. Az új orosz határ a Muonio és a Torne medrében húzódott, azaz az ország még olyan területeket is elveszített, amelyek nem Finlandhoz tartoztak. Emlékeztetőül: Malmö, amely ma svéd városként él a köztudatban, csak 1658 óta része a királyságnak, azaz alig negyedfél százada – Åbo (finnül Turku), amely 1809 óta nem része a királyságnak, csaknem 600 éven át volt az. Másként fogalmazva: Svédország 1809-ben valamelyest átélhette Dánia 1658-át. A békével egyébként az alig kétmilliós királyság elveszítette lakosságának a negyedét is, kb. 20 000 ember pedig elesett a harcokban, vagy meghalt járványokban.

Finlandból Oroszország 1721-ben és 1743-ban is vett el területet. Most, hogy az egész hozzá került, létrejött a Finn Nagyhercegség. Ha úgy tetszik, megszületett az előfeltétele annak, hogy egy másik annus mirabilis, 1917 alkalmával a Mikulás különleges ajándékot hozhasson: 1917. december 6-án a finn parlament elfogadta a Függetlenségi Nyilatkozatot (Suomen itsenäisyysjulistus avagy Finland ssjälvständighetsförklaring), létrehozva az önálló Finnországot.