Bár a pestis terjedése a hidegebb téli időszakokban általában lelassult, ennek ellenére a következő év elejére már végigsöpört egész Itálián, s 1348 első felében a kereskedelmi utakat követve megjelent a Rhône-völgyében, majd innen terjedt tovább a francia városokban. A forgalmas útvonalak mentén, az akkori kereskedelmi és információs „sztrádákon”, a Földközi-tenger partján Provence-on keresztül hamar eljutott Aragóniába, majd az Ibériai-félsziget többi régiójába is, s rövid időn belül felütötte fejét az atlanti parton is. Az 1348-as év közepén Gascogne-ból indult egy értékes rakománnyal, finom gascogne-i és dordogne-i vörösborral megrakott hajó. Az úti cél Anglia volt. A mélyvörös mediterrán borok mellett a halált hozó dögvész is eljutott a ködös Albionba. Hasonló kereskedőhajók vitték el a pusztulást Hamburgba és más észak-német kikötőkbe is. 1349 elejére a fertőzés már elérte egész Dél-Angliát, Németalföldet és az Alpokon keresztül a Német-római Birodalmat, valamint a Magyar Királyságot is. 1351-ig Európa szinte összes régiójában felütötte a fejét a kór. A Hanza szorgalmas kereskedőhajói a Balti-tengeren vitték tovább a fertőzést, amely így elérte a távoli Novgorodot és Moszkvát is, ahol csak 1353-ra csengett le a pandémia. Csak kevés régió úszta meg a pusztítást. Olyan kevésbé városiasodott térségeket kímélt meg a fertőzés, ahol alacsony volt a népsűrűség, és amelyek kevésbé voltak érintettek a fő kommunikációs és kereskedelmi ütőerektől. Ilyen régiók voltak Skóciában, a Lengyel Királyságban, vagy éppen a Cseh- és a Magyar Királyság hegyvidéki területein.

A veszteségekre csak nagyon tág becslésekkel rendelkezünk. A legóvatosabbak szerint is átlagosan a nyugat- és közép-európai népesség 25–30%-a elpusztult, más számítások inkább 30–40%-osra teszik a veszteséget. Amennyiben ezt számszerűsítve akarjuk visszaadni, úgy 17 és 28 millió közé teszik a járványban elhunytak számát az 1347-et követő öt évben. Az egyes régiók veszteségei természetesen nagy kilengéseket mutatnak az átlagoktól, így a sűrűn városiasodott térségekben jóval nagyobb volt a pusztítás, voltak olyan városok, amelyekben rendkívül rövid időn belül akár a lakosság 60–70%-át is elpusztíthatta a kegyetlen fertőzés.

A betegség lefolyása

A pestisnek két fajtája pusztított. A bubópestis, vagy mirigyes pestis baktériumát közismerten a patkányokon élősködő bolhák hordozták. A baktérium (Yersinia pestis) bolhacsípéssel került át az emberre. Az inkubációs idő kb. egytől hat napig terjedt. Első tünetekként fejfájás, levertség, láz és kimerültség jelentkezett. Ez után két lehetőség következhetett. Az esetek kisebb részében a szervezet legyőzte a baktériumot, ezt egy lassú felépülési időszak követte. Az esetek nagy többségében azonban a legyengült szervezet nem volt képes felülkerekedni és a kórokozó bekerült a vérkeringésbe. Amennyiben az illető nem épült fel az első fázis után, úgy a tünetek egyre súlyosabbak lettek. A baktérium a nyirokmirigyeket támadta, ezek a hónaljban és a lágyékon megduzzadtak és elszíneződtek, kékes-fekete duzzanatokká nőttek. Ezek voltak a bubók. A váladékkal teli bubók gyakran felfakadtak, elviselhetetlen bűzt árasztva. A bubópestis halálozási rátája 80–90%-os volt. Túl lehetett tehát élni, azonban a bubók miatt megmaradt hegeket örök életükben viselték a túlélők.

2. ábra. A bubópestis ábrázolása. A betegek bőrén jól látszanak a duzzanatok. Forrás: http://ujkor.hu/content/fekete-halal-14-szazad-kozepen

A pestis másik fajtája, a tüdőpestis, vagy szeptikémiás pestis még gyorsabb lefolyású volt, és biztosan végzett áldozataival. Továbbá a pestisnek ez a fajtája a terjedés szempontjából is sokkal veszélyesebb volt a közösségre, mivel cseppfertőzés útján terjedt és a betegek már a tünetmentes szakaszban is fertőztek. A beteg ekkor a tüdőt támadó korokozó keltette belső vérzésekbe halt bele néhány napon, sőt volt mikor az első tünetek jelentkezése után néhány órán belül. A vérkeringési zavarok miatt a bőr alatt feketés vérömlenyek keletkeztek. Többek között innen kapta a járvány a „fekete halál, fekete dögvész” elnevezéseket.

Klímaváltozás – népességkoncentráció – fenntartható fejlődés – pandémia

A pestis kitörését korabeli megfigyelések alapján gyakran kötötték össze olyan környezeti jelenségekkel, amelyek megelőzték a járványt. Sok esetben például földrengésekre vezették vissza a járvány megjelenését, amelyek során káros gőzök szabadultak fel a földből, amelyek megbetegítették az embereket. A ma már megmosolyogtató feltételezésektől eltekintve a kortársak nem is jártak olyan messze a valóságtól, amikor az időjárás változásait okolták. Csak hát sokkal tágabb kontextusba kell helyeznünk a kérdést, hogy lássuk a tényleges összefüggéseket. A történész pedig abban a szerencsés helyzetben van, hogy több száz év távlatából és megfelelő forrásokkal a kezében fel tudja tárni az események ok-okozati láncolatait.

A nagy 14. századi krízist egy klimatikus változás előzte meg. Ez áttételesen hatással volt arra, hogy a 14. század járvány akkora pusztítást végzett. A 13–14. század fordulóján bekövetkezett az ún. középkori kis jégkorszak, amely a korábbi enyhébb éghajlatú korszakhoz képest általános lehűlést és a mezőgazdasági termelés szempontjából rossz ritmusban érkező, nagy mennyiségű csapadékot hozott. Az 1300-as évek elején folyamatosan rossz termés következett be, ami az 1310-es évek közepére Nyugat-Európában számos régióra kiterjedő éhínség-hullámokat eredményezett. A közvetlen tragikus következmény az volt, hogy az éhínség során sok ember éhen halt. A túlélők szempontjából a személyes megrázkódtatásokon túl a további következmények talán még nagyobb jelentőséggel bírnak. A tömeges éhhalál miatt ugyanis általános munkaerőhiány következett be, ami további termelési nehézségeket okozott, így az éhínség gyakran hullámokban visszatérő krízisként sújtotta a társadalmat. Az éhínségek további fontos következménye volt, hogy az alultápláltság miatt a túlélők szervezete legyengült. Ebbe az általános fiziológiai képletbe robbant bele a járvány 1347-ben.

Éhínségek korábban is gyakran előfordultak, feltehetően a 6. században is. Felvetődik azonban a kérdés, hogy a 6. századihoz viszonyítva miért járt nagyságrendekkel komolyabb pusztítással a 14. századi pestis? A választ megint a megelőző időszakban kell keresnünk. Olyan napjainkban is súlyosan aktuális fogalmakra kell itt gondolnunk, mint a népességkoncentráció, a társadalmi mobilitás, vagy a fenntartható fejlődés. Az ezredforduló és a 14. század közötti időszak Európa egyik legdinamikusabb fejlődési szakasza volt. Nőtt a népesség, fejlődött a gazdasági rendszer, felpörgött a kereskedelem. A népességkoncentráció szempontjából kiemelt szerepe volt a városiasodásnak. Az urbanizáció középkori fénykora nagyszerű városokat hozott létre. Felpezsdült a forgalom, vándorútra induló céhlegények, a kereskedők, vagy messzi egyetemekre induló diákok járták Európa útjait. A 6. századhoz képest tehát sokkal mobilabb volt a 13–14. századi Európa.

Az ellátó rendszerek, főként pedig a mezőgazdaság fejlődése azonban nem követte a demográfiai fejlődést. Nyugat-Európa elérte a túlnépesedés határát. A fejlődés a termelés strukturális átalakulása nélkül nem volt fenntartható. A fentiek ismeretében az is megkockáztatható tehát, hogy a genovai gályák vészterhes útja nélkül is óhatatlanul a rendszerbe volt kódolva, hogy valamilyen krízis tesz majd pontot a hosszú fejlődési időszakra.

A járvány és környezete. A városépítészet és a higiéniai viszonyok összefüggései

A visszatérő járványok rettegéssel töltötték el az embereket. Bár a himlő, a lepra, a tuberkolózis, a diftéria, vagy a különféle lázzal járó járványok rengeteg emberéletet követeltek, az esetek nagy többségében mégis regionálisak maradtak. Ezekkel szemben a pestis többször is végigrohant Európán.

A pestis pusztításában több tényező is közrejátszott. Ezek között számos olyan jelenség is megtalálható, amelyek szinte minden korszakban befolyásolják a járvány terjedését. Ilyenek a korabeli emberek életkörülményei, étkezési szokások, építkezés, a már említett társadalmi mobilitás, vagy a higiéniai viszonyok és az orvostudomány aktuális állása is.

Az erőteljesebben városiasodott régiókban tehát sokkal gyorsabb volt az epidémia terjedése és nagyobb volt a halálozás is. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a városokban a pestis volt a „legsikeresebb” a járványok közül. Ennek megértéséhez a városi építkezést és a polgárság érintkezési szokásokat kell szemügyre vennünk. Ebből a szemszögből az elhíresült középkori mondásnak „a városi levegő szabaddá tesz” éppen a fordítottja igaz. A városfal okozta korlátok miatt az építkezés során minden talpalatnyi helyet igyekeztek kihasználni. A házak egymáshoz tapadtak, a meghagyott térközök, az utcák szűkek voltak. A városlakók vertikálisan is igyekeztek minden helyet kihasználni, ez azt eredményezte, hogy a felső emeletek gyakran benyúltak az utca fölé, lefogva ezzel azt a kevés fényt is, ami beszüremkedett az utcára. A szemetet az utcára ürítették, s csatornázás hiánya miatt a szennyvíz is itt folyt le. A városban tartott állatok szabadon jártak az utcákon. További probléma volt a kövezés hiánya. Könnyen magunk elé tudunk hát képzelni egy ilyen városi utcát, melynek levegője nem szabaddá tett, hanem éppen ellenkezőleg inkább fojtogató lehetett. Különösen olyan városrészekben, ahol mészárosok, halászok, vagy cserzővargák dolgoztak. Utóbbiak például emberi vizelettel készítették elő a bőröket. Esőzések esetén inkább hasonlítottak ezek az utcák nagyobb „derítőre”, mint a fényes városi kultúra helyszíneire.

3. ábra. Városi építkezés ábrázolása a 15. sz. végéről. Foorás: Deutsches Leben der Vergangenheit in Bildern. Bd. 1. Jena, 1908. 45.

Nem csak az utcák, hanem a házakon belüli lakótér is általában szűkös volt. A polgárok nagy többsége egy vagy két helységben élte le az életét, kevés tér nyílt a tényleges magánszférára. Krízis esetén legtöbbször nem volt mód a betegek elkülönítésére, egy légtérben maradtak a az egészségesekkel. Általában – amennyiben rendelkeztek saját udvarral – közvetlenül a ház mögött egy gödör szolgált illemhelyként, ez szintén nem javított a személyes higiénián.

Az építkezési szokások változása nagyban befolyásolta a vírus terjedését. A járvány effektivitása azokban a térségekben esett vissza, ahol az emberek elkezdtek téglát használni a korábbi vályog helyett. És mi köze van a téglának a vírushoz? A bubópestis baktériumát, illetve annak hordozóját korábban már említettem. A patkányok pedig nagy tömegben úgy tudtak az ember közvetlen közelében élni, hogy tulajdonképpen belerágták magukat a házak falába. A téglaépítkezés terjedésével erre már kevésbé volt lehetőség és bár az említett nem túl szimpatikus rágcsálók továbbra is megtalálhatók (voltak) a városokban, falvakban, a direkt kontaktusnak egyre kisebb lett az esélye.

A városban vagy a város környékén fellelhető vízforrások higiéniai szempontból egyúttal veszélyforrások is voltak. A folyó- és álló vizekbe nem csak a szennyvizet vezették bele, hanem gyakran a városi tanács által kijelölt kvázi szemétlerakó helyekként is funkcionáltak. Természetesen a higiéniai- és lakásviszonyok városról városra és az egyes városokon belül is erősen változóak voltak. A felső réteg esetében valamivel jobb volt a helyzet. Azonban lényegesen ők sem voltak védettebbek.

A személyes higiénia

A vizsgálati keretek szűkítésével elérkezünk a személyes higiénia kérdéséhez. Kifejezetten tisztálkodásra használt helyiség nem volt a korabeli polgárházakban, erre leginkább a közös fürdők szolgáltak. Nagy átlagban kétheti, esetleg heti rendszerességgel jártak fürdőbe a városlakók. A polgárok számára a fürdők – a kocsmákhoz hasonlóan – a közösségi élet fontos színterei is voltak. A fürdősök tevékenysége sokrétű volt, így például köpölyöztek és eret is vágtak. A vendégek a fürdőkben masszázst is igénybe vehettek. Ezek az intézmények gyakran össze voltak kapcsolva csapszékekkel. Sok városban nem csak csapszék, hanem – jó vendéglátós érzékkel – bordély is társult a fürdőkhöz.

4. ábra. Fürdő ábrázolása, metszet, ismeretlen szerző. Forrás: https://www.viasalis.at/krankenversorgung

A fürdősök és a borbélyok végezték az egészségmegőrzést szolgáló egyszerűbb műveleteket, ebből kifolyólag az orvosok alacsony száma miatt kiemelt szerepet kaptak járványok idején. A fürdők azonban egyfajta csapdahelyzetet is jelentettek, ugyanis a társas érintkezés színtereként a vírus terjedését is nagyban elősegítették.

Reakciók, intézkedések, következmények

A francia uralkodó VI. „Szerencsés” Fülöp (1293–1350) az első rémisztő hírek után azonnal a tudományhoz fordult. Felszólította a Párizsi Egyetem orvosi fakultását, hogy dolgozzanak ki ellenszert. Az egyetem szakemberei azonban mindössze annyit tudtak tenni, hogy az ókori nagy elődök írásait vették elő. Az ezekben foglalt javaslatok azonban vajmi kevés, vagy leginkább semmilyen eszközt nem biztosítottak a járvány megfékezéséhez. A királyi család sem vészelte át túl szerencsésen a pandémiát. Már az első hullám során meghalt többek között Fülöp felesége, s fiának, az 1350-ben trónra lépő II. (Jó) Jánosnak a fiatal arája is. A pestissel kapcsolatos traktátusok egészen az 17–18. század fordulójáig jórészt sötétben tapogatóztak, s inkább voltak spekulációk, mint valós gyógymódok. Ezen majd csak a 17–18. század fordulóján megjelenő, tapasztalati alapú orvoslás változtatott érdemben.

Mindaddig leginkább a miazmát (káros kigőzölgés) tartották felelősnek a fertőzés terjedéséért. Bár első ránézésre ez közel áll cseppfertőzés fogalmához, azonban a középkori orvosok itt a földből kiáramló káros gőzökre gondoltak. Más elmélet szerint a miazma egy káros anyagokkal teli szél volt, amely Indiából került (?) Európába. A miazma megfékezésére ajánlott eljárás, azaz a pestissel szembeni leggyakoribb „gyógymód” a nyílt láng alkalmazása, a szobák füstölése, valamint különböző illatanyagok (pl. virágok) használata volt. A pestisdoktorok közismert maszkja is azért emlékeztetett egy eléggé riasztó madár fejére, mert a maszk csőr részébe virágokat és más erős illatot kibocsátó anyagokat tettek. Volt olyan javallat is, miszerint az emberek hordjanak a nyakukban olyan függőt, melyet pézsmával kell megtölteni, így egyfajta személyes illatfelhőt tudtak maguk köré vonni védekezés gyanánt. A betegeken gyakran vágtak eret, tovább gyengítve az egyébként is leharcolt szervezetet. A kezdeti tanácsok azt is tartalmazták, hogy a kis mennyiségben fogyasztott bor segíti a gyógyulást, az olívaolaj és a szex viszont egyenesen káros. A tanácsok hatástalanságát mutatja, hogy az esetek többségében a csekély számban rendelkezésre álló orvosok is áldozatul estek a tomboló járványnak.

5. ábra. Pestisdoktor maszkban. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Pestisdoktor

Az egyetlen hatásos eljárásnak a direkt kontaktusok, a szociális kapcsolatok redukálása bizonyult. Ennek egyik fajtája volt, hogy a sűrűn lakott városokat elhagyták a lakók. Ezt azonban inkább csak a közép- és a felső réteg tagjai tehették meg. Elég csak a járványt maga is megélő Bocaccio Dekameronjára gondolnunk. Ezzel volt még egy „praktikus” probléma: a polgárok gyakran már csak azután távoztak, hogy a fertőzés elérte közösségüket, így a járványtól addig még érintetlen területekre maguk is behurcolták a kórt.

A közösségi szabályozás szintjén a karantén intézkedések bizonyultak egyedül hatásosnak. A karantén általában negyvennapos elkülönítést jelentett (innen az elnevezés: olaszul negyven nap – quaranta giorni). Ennek nem volt semmilyen orvosi alapja, inkább bibliai analógiákra vezethető vissza (Krisztus negyven napos böjtje a sivatagban, az özönvizet megelőző negyven napos eső, stb.). A karantén első fázisa az volt, mikor igyekeztek távol tartani a fertőzést az adott várostól. Ha a járvány már átjutott a városfalakon, akkor próbálták elkülöníteni az egészségeseket a betegektől, gyakran drasztikus eszközökkel. Közismert például a milánói városvezetés kegyetlen intézkedése, mikor is az első pestiseseket befalaztatták saját házaikba, sokszor egészséges családtagjaikkal együtt.

Hasonló eljárásokat követtek a tengerparti kereskedővárosok is. Genova már 1347-ben lezárta kikötőjét éppen a Fekete-tengerről visszatérő saját hajói ellen, s gyakran előfordult, hogy a kikötési kísérleteket a hadiflotta fegyverrel akadályozta meg. A gazdag adriai város Raguza (ma Dubrovnik) – a mediterrán térségben egyedüliként – sikerrel akadályozta meg a járvány behurcolását, tengeri karanténnal. Raguza abban a szerencsés helyzetben volt, hogy nem kellett visszairányítani a befutni szándékozó hajókat, hanem a várossal szemben fekvő szigetre irányították őket a karantén idejére. Raguza harminc napos karantént vezetett be. Ezzel együtt a szárazföldi utakat is lezárták.

Amint azt az éhínségek kapcsán láttuk, a magas halálozással járó krízisek hatása sokrétű volt. Így volt ez a pestissel is. Hosszútávon súlyos hatást gyakorolt a gazdasági életre. A túlnépesedett Nyugat-Európa élelmezési nehézségeit korántsem oldotta meg a fekete halál. Ilyen egyszerű képletet egyébként is csak valamiféle malthusiánus elmélet vizionálhatna. A 14. század második felében óriási munkaerőhiányt okozott a járvány. A leírások szerint a földeken elvadult háziállatok kóboroltak a learatatlan gabona között. A mezőgazdaságban jelentkező munkaerőhiány további krízis-spirált indított el, amelynek eredményeként újabb és újabb éhínség-hullámok jelentkeztek. A megrázkódtatások az összes termelési ágra hatással volt. Az európai gazdasági rendszer majd csak valamikor a 15. század első évtizedeiben kezd kilábalni a válságból. A 15. század első harmadától egy mérsékelt demográfiai növekedés is megindult. Elkezdődött tehát a válság okozta mély társadalmi sebek fokozatos, lassú „begyógyulása”. Az emberek gondolkodásában bekövetkező sérülések talán még ennél is lassabban kezdtek gyógyulni.

A 18. század első feléig vissza-visszatérő pestis leghosszabban tovább élő következménye az a hatás volt, amit az emberek mentalitására gyakorolt. A közvetlen reakciók gyakran szélsőségesek voltak. Akik Isten büntetésének tartották a csapásokat, azok szigorú aszkézisben kerestek menedéket. Ez gyakran kollektív aszkézist jelentetett, ami szélsőséges szekták megjelenését eredményezte (pl. flagellánsok). A másik véglet az volt, mikor az emberek egy része a világvége miatti szorongást „minden mindegy” mentalitással próbálta enyhíteni, ennek pedig féktelen dőzsölés, a testi örömök (evés-ivás, orgiák) vég nélküli hajszolása lett a vége. Pontosabban ezekben az esetekben is eljött a vég a fertőzés, vagy a végkimerülés képében.

Hosszútávon a 14. századi nagy krízis azt eredményezte, hogy a korábban is jelen lévő konfliktusokra sokkal kevésbé találtak békés megoldást a nyugat-európai társadalmak. Az elkövetkező időszakot háborúk és egyéb belső konfliktusok tarkították. Az erőszakos megoldások nagyobb súlyát mutatja, hogy a társadalmi ellentétek jóval gyakrabban végződtek fegyveres felkelésekben (parasztfelkelések, városi lázadások, stb.).

A pestis egy német városban: Nürnberg és a fekete halál

Az egyik legjelentősebb német birodalmi várost, Nürnberget 1348-ban érte el a járvány első hulláma. Az elkövetkező 250 évben legalább kilenc alkalommal tért vissza a szörnyű vendég. Már a második, az 1359-es járvány megjelenésekor próbáltak intézkedéseket hozni a városatyák. Megtiltották a szemétnek és a fekáliának az utcára dobálását/folyatását. Kitiltották a városból a disznókat. A városon folyt és folyik keresztül ma is a Pegnitz-folyó. A tanács rendelkezése szerint nem lehetett többé a Pegnitz városi szakaszán ruhákat mosni. Elrendelték a betegek izolálását, sőt még teljes tánctilalmat is bevezettek, mivel – az indoklás szerint – a tánc túlzottan felhevíti a vért és ez is a terjedést segíti elő. Bár a magyarázat mai szemmel nem tűnik túl szakszerűnek, annyi mégis megengedhető, hogy a városatyák legalább sejtették azt, hogy a csoportosulás korlátozásával akadályozhatják a járvány terjedését. A betegek elkülönítését a Szent Sebestyén ispotályban oldották meg. Ez volt németföldön az első, speciálisan erre a célra kijelölt intézmény. Később Európa szerte számos ilyen pestis-lazarett létesült. A betegek és a halottak elszállítása nem lehetett kellemes látvány, őket az ún. pestis taligán tolták el az ispotályba, vagy a temetőbe. Ezt a munkát általában a városi hóhér és emberei végezték megemelt fizetségért. A pestises hullák temetését nem engedélyezték a városfalon belül elhelyezkedő temetőkben, csak a városkapukon kívül.

 A következő hullám 1426–1427-ben érte el a frankföldi várost. Ekkor már igénybe kellett venni szinte az összes városi ispotályt elkülönítésre. A falakon kívül fekvő temetők nem bírták már „elnyelni” a rengeteg halottat. Így a járvány tetőzésekor a külvárosban álló Szent János templom melletti térséget jelölték ki az áldozatok elhantolására (később, 1528-ban itt, a Szent János temetőben helyezték örök nyugalomra Albrecht Dürert is – bár ő nem pestis idején hunyt el).

6. ábra. A város közepén, a Pegniz-partról a szigetre átnyúló Szentlélek Ispotály. Fotó: Tózsa-Rigó Attila

Amint azt a poszt elején is említettem, a pestis pusztítása beleégett az európai emlékezetbe. Ezzel kapcsolatban számos legenda született. Ezeknek néha volt pozitív kicsengése is. Ezek a történetek nagy valószínűséggel segítettek az embereknek lelkileg túllépni a katasztrófákon. Az egyik ilyen story egy nürnbergi dudás esete. Akkoriban a kocsmákban és a fogadókban gyakran dudások szórakoztatták a vendégeket. Ezeknél a zenészeknél majdhogynem alapkövetelmény volt, hogy jól bírják az italt. Ennek folytán fizetségük jelentős részét sörbe és borba fektették. Az egyik derék nürnbergi dudás egy hosszúra nyúlt szolgálat után különösen sokat ivott, hazafelé erősen megfáradt, s ereje nem lévén több, jobbnak látta az éjszakát az utca mocskában tölteni. A városban azonban ekkoriban tombolt a pestis. Dudásunk éppen békésen aludta borgőzös álmát, amikor arra járt a pestis taliga, s mivelhogy kemény munkában megfáradt zenész semmi életjelt nem adott, meg hát a kosztól, mocsoktól nem is volt túlságosan emberi ábrázata, így feldobták a taligára, s rá még néhány pestises hullát is. A taliga azonban rázott, s a szegény dudás rémülten magához tért. A rá dobált holttestek miatt azonban nem tudott mozogni, így fogta magát és a szája ügyébe kerülő dudát teljes erejéből megfújta. A taliga épp ekkor ért a pestis-temető kapujába. Csak elképzelni lehet, mit gondolhattak a taligát toló szegény fuhrwerkek, mikor felhangzott a síron túli éles hang. Rémületüket legyűrve kiszabadították a derék dudást, aki ijedtében lélekszakadva egész hazáig rohant. A legendában benne van a csoda-faktor is, mivel a dudás túlélte a járványt, bár direkt-kontaktusban volt pestises hullákkal. Erre a nürnbergi szájhagyomány nem talált más magyarázatot, mint azt az örök igazságot, hogy az alkohol fertőtlenít.

Az ilyen és ehhez hasonló történetek arra is jók voltak, hogy az ember apró diadalt hirdessen a halál felett. Más eseményeknek, sőt építményeknek is volt ilyen áttételes célja. A számos európai pestisoszlop mellett talán a legismertebb példa erre a bécsi Karlskirche. Az utolsó nagy közép-európai pestisjárvány 1709–1714 között söpört végig Közép-Európán. A templom építésére VI. Károly császár még a pestis bécsi tombolása alatt tett fogadalmat. A kór elvonultával 1714-ben kezdték építeni a fogadalmi templomot.

Visszatérve még Nürnbergre, a frankföldi polgárok is igyekeztek megünnepelni, ha túlélték az éppen aktuális járványt. A 15. század utolsó éveiben a pestis újra betört a városba. A járvány „legyőzését” követő év tavaszán a városvezető réteg, a patríciusok köréből 95 lány és ugyanannyi fiú házasodott össze nyilvánosan a város egyik terén, így hirdetve az élet diadalát a halál felett. Bár a százhoz közelítő számot talán kissé túlzónak tarthatjuk, mégis szép gesztus lehetett a megkönnyebbült lakosság felé egy ilyen tömeges frigy, amelyet a remények szerint bőséges gyermekáldásnak kellett követnie.

Most, 2021 januárjában csak remélni tudjuk, hogy a közeljövőben nekünk is lesz majd okunk, ha nem is tömeges házasodással, de bármilyen más módon kifejezni a megkönnyebbülésünket.