Hajók, migránsok, demokrácia

(Nagy Gábor)

A 20. századi európai polgári tengeri közlekedés békeidőben bekövetkezett egyik legnagyobb katasztrófája az 1980-ban épült Estonia elsüllyedése 1994. szeptember 28-án éjjel. A Tallinn és Stockholm között ingázó hajó délután indult az észt fővárosból, kora délelőtt kellett volna megérkeznie, ám (magyar idő szerint) éjfél után 24 perccel, egyre inkább oldalra dőlve, közvetlen életveszélyt (Mayday) jelzett a Helsinkiből Stockholmba tartó Silja Europának, 30 perc múlva pedig már nem látszott a radarokon, azaz elsüllyedt. Az életben maradásra elsősorban azoknak az erős férfiaknak volt némi esélyük, akik fél egy körül fentebbi fedélzeteken tartózkodtak. A 989 személy közül végül 137 maradt életben, a 552 svéd állampolgárból 51. Ez Svédország 20. századi történetének legnagyobb egyszeri embervesztesége, emlékparkja az 1740-es években a haditengerészet számára létesített temetőben található Stockholm központi részén.

Az Estonia egy felfújható, ám a viharban felfordult mentőcsónakja

(A kép forrása: wikipedia)

A viharos időben, gyorsan elmerülő Estonia esetében a halálozási arány jóval magasabb, mint a nyolc évtizeddel korábban, csendes időben, lassan süllyedő, ám elegendő mentőcsónakkal nem rendelkező Titanicéban: 86, illetve 68%. A Titanicon tartózkodó 123 svédből 89 halt meg – kevésbé ismert, hogy a White Star Line Angliából Amerikába tartó hajócsodájának fedélzetén a brit és az amerikai után a svédeké volt a legnépesebb csoport. Minél alacsonyabb osztályra szólt a hajójegy, tulajdonosa annál kevesebb eséllyel maradt életben az 1912. április 14-ről 15-ére virradó éjszakán, ám a nők elsőbbséget élveztek a mentésnél. A svédek közül négy utazott elsőosztályon, az egyikük Sigrid Lindström, másodosztályon heten, így Olga Elida Lundin, a többieknek, például Nils Johanssonnak, Edvard és Gerda Lindellnek, Lillian Asplundnak a harmadosztályra futotta, noha azon általában a jobb kabinokat kapták.[1]

A Titanic

(A kép forrása: emigranternashus.se)

Sigrid Lindström lánykori neve Posse, e család a középkorban is az arisztokráciához tartozott. Az 55 éves grófnő, egy néhai miniszterelnök unokahúga, Cherbourgban szállt fel, hogy meglátogassa New Yorkban élő lányát, 1946-ban halt meg.

Olga, aki ekkor 23 éves, már Connecticutban élt, édesanyját látogatta meg Svédországban, úton volt visszafelé, ötödmagával. Eredetileg harmadosztályra szólt a jegye, ám, mivel nehezen viselte az utazást, a vőlegénye, Nils Johansson kifizette az árkülönbözetet, így Olga egy másodosztályú kabinba került. A mentőcsónakokig külön-külön, de eljutottak, találkoztak is, Nils azonban nem szállhatott be, őt pedig egyszerűen betették. 1973-ban halt meg Svédországban.

A szintén harmadosztályon utazó 36 éves Edvard és 31 éves Gerda hét évvel korábban házasodtak össze. Évekig takarékoskodtak, hogy kijuthassanak Amerikába, most végre úton voltak. A hajó elsüllyedése után Edvardnak sikerült bemásznia az utolsó mentőcsónakba, amelyik el tudta hagyni a hajót. Gerda mentőmellény nélkül került a vízbe, nem bírta erővel, egy darabig kapaszkodott a mentőcsónak peremébe, egy útitársuk, August Wennerström (a történet forrása) tartotta, amíg el nem fogyott az ereje, aztán Gerda elmerült – ekkor csúszott a gyűrű a csónakba, August megtalálta és átadta Edvardnak. Edvard megőszült, majd meghalt, ekkor a gyűrű ismét a csónak aljába eshetett. A csónak utasait órákkal később a Carpathia felvette, a jármű tovább hánykolódott, csaknem egy hónapig, mígnem az Oceanic (szintén a White Star Line hajója) felfedezte, 300 mérföldre a Titanic elsüllyedésének helyszínétől. Ekkor találták meg másodjára a gyűrűt, amelyet ma Stockholmban őriznek (az ezredfordulón számos európai nagyvárosban kiállították).

Gerda Lindell gyűrűje

(A kép forrása: Aftonbladet, 2016. április 27.)

Lillian 1906 őszén született Massechusettsben, apai nagyapja halála után a család visszatért Svédországba az örökség miatt. A második kitelepedéshez eladtak mindent, hogy a házaspár és az öt gyerek együtt utazhassanak ki. A Titanicra kaptak jegyet. A süllyedéskor együtt voltak, az édesanya, Selma emlékezete szerint Lilliant elszakítva tőle egy csónakba dobták, aztán a legkisebbet, Felixet is, majd őt magát, hogy nyugtassa őket. Az apa és a három nagyobb fiú odavesztek, Lillian 2006 tavaszán halt meg, a worcesteri (Massachusetts) régi svéd temetőben nyugszik. Ő a katasztrófa utolsó olyan túlélője, aki 1912-ben már elég idős volt ahhoz, hogy emlékezni tudjon a történtekre.

Lillian Asplund a katasztrófa után

(A kép forrása: www.titanicnorden.com)

Az Estonia svédjei elsősorban turisták lehettek, a Titanicon utazók a jobb élet reményében útra kelő kivándorlók, egy csepp annak a 33 millió európainak a tengerében, aki 1821–1930 között emigrált Amerikába. A lélekszámhoz viszonyítva az elhagyott országok sorrendje: Írország, Norvégia, Nagy-Britannia (Írország nélkül), Svédország.[2]

A migráció svédországi kutatását jelentősen megkönnyítette, hogy Svédországban akadémiai javaslatra 1749 óta önálló intézmény foglalkozik a népességstatisztikával. Így tudható egyebek között az, hogy 1850-ben a királyságnak 3,5 millió lakosa volt, 1930-ben 6 millió. A közbülső nyolcvan évben Észak-Amerikába bő 1,2 millió svédországi vándorolt ki, meghatározó mértékben fiatalok. A teljes kivándorlás zöme 1881–1900 közé esett, ekkor 623173 lakosa hagyta el Svédországot, 1891–1900 között ezer lakosra 4,17 kivándorló jutott évente (az európai átlag ugyanekkor 1,66).[3] A nyugati irányú kivándorlás kapujául és központi épületéül a göteborgi Vámház (egy része ma múzeum, Kivándorlók háza néven) szolgált, több mint egymillió ember hagyta el rajta keresztül az országot.

A göteborgi Vámház, avagy a Kivándorlók háza

(A kép forrása: emigranternashus.se)

A Svédországból kivándorlók általában Angliába mentek hajóra szállni Amerikába, egyebek között a Homestead Act vonzásában, ám a 20. század elején a bevándorolt svédek nagyobb része már városokban élt (1910-ben a 665 ezer 60%-a), a legtöbben Chicagoban.

Amikor a Titanic elsülyedt, a vége felé tartott a kivándorlásra irányuló kutatás, amellyel parlamenti kezdeményezés után a király 1907. január 30-án bízta meg a kor neves liberális statisztikusát, Gustav Sundbärget. Hat évvel és húsz kötet publikált kutatási melléklettel[4] később a Sundbärg által vezetett bizottság közzétette csaknem kilencszáz oldalas jelentését, amely e sorokkal zárul (a dőlttel és idézőjellel jelzett kiemelések az eredetiben):

„Amikor a Kivándorlást Vizsgáló Bizottság [Emigrationsutredningen] munkához látott, bizonyára nagyon sokan voltak, akik úgy látták, a feladata „kitalálni” valami eszközt, amely révén megszüntethetnénk a kivándorlást országunkban. Az efféle felfogású személyek bizonyára nagyon csalódottnak fogják magukat érezeni, amikor a munka most elkészült. Bizonyosan nincs királyi út[5] a kivándorlás visszaszorításához, nincsenek csodakúrák, nincsenek általános eszközök. Még a Saját otthon-mozgalom[6] sem elég, ha egyedül kell hatnia. Amire szükség van, az népünk általános gazdasági fellendítése.

Ha megkísérelnénk röviden néhány indiciumát adni saját felfogásunknak a nagy emigráció okairól, akkor azt mondanánk, hogy mi itt Svédországban húsz évet késlekedtünk a vasutakkal, és harminc évet az általános szavazati joggal.

A legfontosabb ellenszer pedig tehát a kivándorlás ellen az, hogy a jövőben nem elmaradni, sem gazdasági vállalkozó szellem kérdésében, sem társadalmi reformok kérdésében.

Ám „elmaradni” annyira mélyen fekszik a mi rest svéd természetünkben, hogy a veszély mindig előttünk áll legyőzendőként.”[7]

A független értelmiségiek éveken át végzett hatalmas munkája, amellyel feltérképezték az országot, a modernizáció egyik hivatkozási alapja lett. Szélesítve a szavazati jogot eljutottak az egyenlő és titkos választójogig, átalakították a tanárképzést, egyebek között radikálisan csökkentve a tananyagban a kereszténységről szóló részt a svéd, az idegen nyelv, a sport és a biológia javára, bevezették az általános nyugdíjbiztosítást, az általános és kötelező betegbiztosítást, stb. – „utvandringen skapade demokrati”, a kivándorlás demokráciát teremtett. Svédországban.