A régi és az új Magyarország címere

Tringli István

Minek a címere, mi az a régi és mi lenne az az új Magyarország? ‒ teheti fel a kérdést az olvasó, aki a magyar címer történelméről csak magyar nyelven olvasott. Mihelyst kinyitja azonban az elmúlt évtizedekben írott, zömében német nyelvű, német, szlovák, cseh vagy lengyel szerzők tollából származó műveket, azt tapasztalhatja, hogy e tanulmányokban szinte magától értetődően, a legnagyobb természetességgel beszélnek Alt-Ungarn (a régi Magyarország) és Neu-Ungarn (az új Magyarország) címeréről. Az előbbi alatt a vörös-ezüst vágásos, az utóbbi alatt pedig a hármas halmon nyugvó kettős keresztes címert értik.  

Vajon kihagyott-e az olvasó valamit olvasmányai közül, hogy elkerülte a figyelmét ez a kifejezés, vagy a magyar szerzők olyan parlagiak, hogy képtelenek követni a nemzetközi irodalmat, és ezért nem beszélnek erről? Ha képzeletbeli olvasónkat nem hagyja nyugodni a kérdés, és végigbogarássza a magyar címertani műveket, tapasztalhatja, hogy a magyar heraldikusok sohasem használták e fogalmat.

A történeti címertan nem csupán a címerképek leírását és használatának számba vételét jelenti. Ez csupán az a kötelező rabszolgamunka, amely minden, felfedezést célul kitűző szellemi tevékenység előzménye. A heraldika sok más mellett a címerek nevének történetével is foglalkozik. Szöveg és kép kölcsönös értelmezésről van tehát szó, ha a régi és új Magyarország címerének eredetét keressük.

Honnan származik tehát-e magyar földön soha gyökeret nem eresztett fogalom? A középkori országcímerek az uralkodócsaládok címereiből alakultak ki. Ez a gyakorlatban nagyon sokáig azt jelentette, hogy csak uralkodói címerek voltak, melyek, ha új uralkodó lépett a trónra, megváltoztak. Ilyenkor az új fejedelem a saját családi címerét vette használatba. Ha az új dinasztia hosszabb ideig uralkodott, az új családi címer lett az országcímer alapja.

A középkor végén tucatjával állítottak össze gazdagon illusztrált címergyűjteményeket: címertekercseket és címeres könyveket. A művek szerkesztői alapos emberek voltak, akik a kor tudáseszményét követték. A lehető legtöbb szóba jöhető címert gyűjtötték össze és ezeket hierarchikus sorozatokba rendezték. A múlthoz való viszonyuk sajátos volt; a 19. században kialakult fogalmaink szerinti értelemben történetinek aligha volt nevezhető. Egykor volt vagy csak elképzelt ősi címereket is szerepeltettek műveikben, amelyeket azonban koruk művészi ízlése szerint ábrázoltak és koruk felfogása szerint értelmeztek. 

E művek kevés szöveget tartalmaztak. A címer alá általában csak a tulajdonos nevét, néha csupán a családnevet írták. Így kerültek az uralkodók alá azoknak az országoknak a nevei, melyeknek királyai, hercegei voltak. A szorgos kezű gyűjtők nemcsak a mű összeállításakor trónon ülő uralkodók címerét rajzoltatták meg, hanem a régebbiekét is. Könnyen tették, hiszen korábbi, hasonló gyűjteményekből dolgoztak, amelyek még a régebbi dinasztiák idejében készültek. A régi és az új dinasztia címere alá is az ország nevét írták, csupán eléjük tették a régi és az új jelzőt.

Hunyadi Mátyás kortársa volt a konstanzi Konrad Grünenberg, aki egy címeres könyvet állított össze. Grünenberg régi Kasztília, régi és új Nápoly, régi Portugália, régi Skócia és régi Szicília címerét is berajzoltatta művébe, és a címerképek alá e neveket írta.  Kasztília, Nápoly Portugália, Skócia és Szicília Grünenberg könyvében nem országot jelentett, hanem az ezekben az országokban uralkodó dinasztiákat.

A magyar címerről közismert volt, hogy két részből áll, a vágásosból és a kettős keresztesből. Az összetett országcímer nem volt egyedi jelenség és önként kínálta a lehetőséget, hogy az egyik részét réginek a másikat újnak nevezzék. E lehetőséggel a magyar címer esetében azonban csak kivételesen éltek.  Grünenberg például pontosan lerajzolta a magyar címert, röviden le is írta, de esze ágába sem jutott, hogy az egyik részét újnak, a másikat réginek nevezze.

Volt azonban, aki élt ezzel a lehetőséggel. A nála másfél generációval idősebb, a konstanzi zsinatról német nyelven tudósító Ulrich Richental nem egyszerűen a zsinat történetét írta meg, hanem az ott megjelentek címereit is közölte. Műve először 1483-ban jelent meg nyomtatásban. A krónikában a magyar címer kétszer is szerepel. Itt találkozhatunk a régi és új Magyarország elnevezéssel. Csakhogy épp fordítva, mint ahogy azt manapság használják. Ott a kettős keresztes címer a régi, a vágásos az új. Richental szerint a kettős keresztes a Szent István, a vágásos és Anjou-liliomos címer pedig Szent László címere volt. Richental könyvét valószínűleg olvasta, vagy legalábbis forgatta Verbőci István. Ő 1514-ben a Hármaskönyv megírásakor a magyar királyok főkegyúri jogáról és a konstanzi zsinatról értekezve közölte röviden a magyar címer leírását. A kettős keresztest ő is Szent István címerének nevezte, a vágásost azonban éppúgy nem hívta újnak, miként a kettős keresztest sem réginek. Richental a magyaroktól azt hallotta, hogy a címer mindkét része a szent királyoktól származik, a kettős keresztes magától az alapító királytól. Ezek után a kor címertani rendszerező szokásait követte, midőn a magyar címer egyik részét réginek, a másikat újnak nevezte.

A bal oldalon fentről lefelé: Szent István, Szent László és Zsigmond király címere Richental krónikájában

Richental eljárása egyedi jelenség maradt. A magyarok később sem nevezték sohasem címerük egyik részét újnak, a másikat réginek. Nem aggatták e címkét akkor sem rájuk, amikor az újkorban minden trónra lépő uralkodó esetében újra és újra összeállították, nem egyszerűen a magyar királyok, hanem a sok más ország fölött is uralkodó Habsburgok címerét és titulusát. A magyar kancellária éppúgy ragaszkodott a hagyományokhoz, mint az udvar más hivatalai.

Változás csak a 18. század végén vagy csak a 19. század legelején kezdődött, amikor a tudományos heraldika szóhasználata a gyakorlati címertanban is megjelent. Az udvari címerleírásokban ekkor bukkant fel először a Neu-és Alt-Ungarn kifejezés, amelyet a heraldikai gyűjtemények más címereknél alkalmazott nevéből kölcsönöztek. A szóösszetétel értelme átalakulóban volt ugyan, de ekkor még mindenki értette, hogy mit takar valójában: más országok estében a régi és az új dinasztia címerét, Magyarország esetében pedig a régi és az új címert értették alatta. A címertan történetének alapos feltárásával lehetne azonban csak megállapítani, hogy hogyan vált a vágásos címer régivé és a kettős keresztes újjá.

Bal felső kép: „A régi és új Magyarország” Richental krónikájában 

Ez a szóhasználat azonban csak az udvari historikusok sajátja maradt, a magyar tudományos nyelv sohasem vette át. Újfent historiográfiai vizsgálatnak kellene kiderítenie, hogy terjedt el ez az elnevezés a 20. század végén és a hogyan lett a német nyelvű internetes heraldika egyik kulcsszava. Ezt használja pl. a német nyelvű Wikipedia szlovák szerzője, de ezt olvashatjuk a legújabb lengyel dinasztiológiai műben is. Az elmélyültebb kutatók azonban továbbra sem használják, sőt kifejezetten óvakodnak tőle, miként a legújabb osztrák heraldikai mű szerzője, Michael Göbl is.

A 18. század közepén az európai politikai nyelv olyannyira átalakult, hogy egyes jelentések teljesen eltűntek belőle, és ugyanarra a szóra egészen új értelmek jelentek meg. Így vagyunk a régi címertan látszólagos országneveivel is. Grünenberg példájánál maradva a régi Skócia kifejezés, nem egy másik Skóciát jelentett, miként Richental régi Magyarországa sem egy földrajzilag és időrendileg különböző másik Magyarországot jelölt. A történelemmel való foglalkozás sokszor nem jelent mást, mint a régi nyelvi fordulatok új nyelven való értelmezését. Ennek az értelmezésnek a helyes értelmet kell megtalálnia. Erre pedig a 21. században a régi és új Magyarország címere kifejezés alkalmatlan. Nemcsak magyarul alkalmatlan, hanem bármely más nyelven is. Hogy melyik volt a két címerelem közül az újabb és melyik a régebbi, arra csak jól-rosszul megalapozott feltételezéseink vannak. A kettős kereszt ábrázolása először III. Béla 1190 körül vert pénzein, a vágásoké egy évtizeddel később, Imre király pecsétjén maradt ránk először. A kettő közt oly csekély az időbeli eltérés, hogy a két adat önmagában alkalmatlan arra, hogy állást lehessen foglalni a kérdésben.

A régi és az új Magyarország címer kifejezést tehát sohase használjuk. Ha szerkesztőként egy kéziratban látjuk, vagy ha egy konferencián ezt halljuk, hívjuk fel kollégánk figyelmét arra, hogy egy rossz történelmi fogalmat alkalmaz.

Rossz a fogalom, mert 1.) használata a mai nyelvekben teljesen félrevezető 2.) történetileg szinte sohasem, vagy éppen ellentétes értelemben használt szóösszetétel, 3.) bizonyíthatatlan állítást fejez ki.