Viskolcz Noémi

Esterházy hercegnők vonatbalesete 1922-ben

1922. június 15-én súlyos vasúti szerencsétlenségről számoltak be a magyar napilapok: az előző, szerdai napon a Keleti pályaudvarról Szombathelyen át Bécsbe tartó vonat 8 óra 46 perckor kisiklott Herceghalom és Biatorbágy között. Míg az első három kocsi a sínen maradt, a többi hét felborult, a háromszáz utasból ketten meghaltak, nyolcan súlyosan, harmincketten könnyebben megsérültek. A gőzmozdony vontatta szerelvényt a vasúttársaság tájékoztatása szerint a legjobb első- és másodosztályú kocsikból állították össze, nem is ezek hibája okozta a kisiklást, hanem síntörés.[1]

A baleset híre gyorsan elterjedt és sokaknak eszébe juthatott a hat évvel korábbi tragédia, amikor Herceghalomnál két vonat ütközésekor több mint harmincan vesztették az életüket, köztük Thallóczy Lajos történész, Szerbia polgári kormányzója. A Biatorbágy-Herceghalom közötti szakasz veszélyesnek számított,[2] a következő években is történtek itt vasúti balesetek.

A Pesti Napló 1922-ben is részletesen tájékoztatott az áldozatokról; az étkezőkocsiban utazó Reitzenstein Miksa bárónén és Lovas Sándor bécsi bankigazgatón már nem lehetett segíteni. A sebesülteket budapesti kórházakba szállították, a többi utas pedig tovább utazott a mentesítő járattal. A megmenekültek között nevesítették báró Ullmann Adolfot, a Magyar Általános Hitelbank vezérigazgatóját és Mayer Jánost, a földművelésügyi miniszter titkárát.

Vonat, 1916. Fortepan, leltári jelzet: 29898

Egy lap sem említette viszont azt az első osztályon utazó két fiatal hölgyet, akik valószínűleg kerülni akarták a feltűnést, és a lehető leghamarabb távoztak a helyszínről. A két hercegnő, a 22 éves Mária és a 12 éves Bernadette, Magyarország leggazdagabb arisztokrata családjának voltak a tagjai, Esterházy Pál hercegnek a testvérei. A családban és a baráti körben sokan tollat ragadtak és érdeklődtek a hercegnők állapota iránt, Mária alig győzte megválaszolni az aggódó kérdéseket. Egy ilyen levele megmaradt a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattárában.[3] Címzettje Domanovszky Sándor történész, a Pázmány Péter Tudományegyetem professzora volt. Domanovszky ezekben az években történelemre oktatta Esterházy Máriát, sőt, arra is rábírta, hogy egy új történelmi sorozat kiadását finanszírozza.[4] A hercegnő neki is beszámolt a baleset körülményeiről és Lékára való szerencsés megérkezésükről.

Testvérei megmenekülése alkalmából Esterházy Pál herceg az év végén egy millió koronát adományozott a gyógyíthatatlan betegek menedékhelyének.[5]

Esterházy Mária levele Domanovszky Sándornak[6]

Léka, 1922. VI. 22.

Méltóságos Uram!

Szívből mondok köszönetet kedves leveléért. Igazán meghat, hogy milyen kedvesen érdeklődnek mindnyájan hogylétünk felett, rettenetes szerencsétlenségünk után. Oly gyorsan történt kisiklásunk, hogy gondolkozásra nem is volt idő. Egyszerre csak egy szörnyű recsegés és már álltunk egymásra esve és fejeinken podgyászunk. Ugyanakkor hallottuk a sebesültek kiáltásait, aztán síri csend. Felfordult vonatunk és a sebesültek látványa borzalmas volt. Kocsink volt az első, amely bár kisiklottan, de állva maradt. Ennek köszönjük, hogy nem történt bajunk, de még így is Isten különös pártfogása óvott meg. Mindenki azt mondta, hogy érthetetlen, hogy mind a 11-en a legkisebb ütéstől is mentek maradtunk. Szörnyű sebesülések történtek, sokkal több, mint hogy ez újságok említették. Három órát töltöttünk a nyílt pályán, amely nem volt elég, hogy az összes sebesültet és utast a felfordult kocsik alól kiszedjék. Amikor egy segítő vonat póstakocsijában tovább utaztunk Herceghalomig, még még mindék dolgoztak a mentők és munkások. Többszörös átszállással és miután Antival[7] találkoztunk Győrben, ki izgatottan keresett, megérkeztünk ½ 8 órakor Szombathelyen ½ 3 helyett! Onnan telefonáltunk, mert a legnagyobb bizonytalanságban voltunk, hogy Nagypapa és László[8] hogy kapják balesetünk hírét és emiatt izgultunk. Autón jöttünk aztán ki és nehézség nélkül léptük át a határt.[9] Éjjel 11 órakor értünk ide, boldogan, hogy a katasztrofából mindnyájan megmenekültünk. Azóta élvezzük a nyarat, falut, gyönyörű vidéket, erdőt.

Balesetünk csak azért volt rettenetes, a sebesültek és halottak miatt, az utasok az első pillanatnyi ijedtségen kívül nagyszerűen viselkedtek és kimondhatatlanúl nyugodtak voltak, úgyhogy Dédette[10] is gyorsan megnyugodott.

Eddig nem tudtam olvasni, házberendezés, rengeteg levélírás vett igényben, de most fogom Széchényi naplóját megkezdeni és előre örülök rá. Ablakomból látom a régi várat és már alig várom, hogy bemutathassam Méltóságos Úrnak, a régi vár is biztosan nehezen várja, a mai világban nem lát sok barátot, ki érdeklődik az ő fénykora után!

Ismételten köszönetet mondva kedves soraiért és kérve, kímélje magát a nyáron, szívből üdvözli

Esterházy Mária