Tringli István
Egy jó nevű európai kiadó lektora a minap átdolgozást kért az elmúlt évek egyik legjobb magyar történész könyvének szerzőjétől. Hiányolta a szociológiai és antropológiai ihletettségű tanulmányok és könyvek beépítését a műbe. A szerző gyors válasza látható zavart okozott a kiadóban. Kiderült, hogy ő nagyon is jól ismeri ezeket az értekezéseket, mindenesetre sokkal jobban, mint a kiadó munkatársai, ám részint súlyos kritikai érveket fogalmazott meg velük szemben, részint feleslegesnek tartotta akár megemlítésüket is. Lektori tanácsot hívtak össze, amely nem tudott mit kezdeni a szerző válaszával. Ők nem ahhoz voltak szokva, hogy a tekintélyeket kritizálják, hanem hogy citálják. Megkönnyebbülten fogadták, amikor a szerző egy másik kiadóhoz vitte el kéziratát.
A világ egyik legrégebbi történettudományi folyóirata évek óta alig közöl olyan cikkeket, amelyekben forrásokra hivatkoznának. Senki sem gondolja azonban azt, hogy a szerzők csupa korábbi történettudományi munkából merítik ismereteiket, amelyeket aztán újraértelmeznek. Általában egy-egy híres szociológus tételével kezdik műveiket, hogy aztán azzal is fejezzék be.
Új, egyetemes tudomány van-e születőben, amely képes lesz a történetírás témáinak esetlegességét és egyszeriségét megszüntetni, amely történeti módon értelmezi majd az összefüggéseket, amely hidat ver múlt és jelen eseményei között? Felsóhajthatnak-e a tudomány haladásába vetett hittel megáldott jámbor lelkek, hogy nemsokára megérjük a mindent megmagyarázó társadalmi képletek létrejöttét, amelyek alkalmasak lesznek évezredekkel korábbi, a mai, sőt, talán a holnapi világokban élő emberek tetteire is magyarázatot adni?
Csalatkozik, aki erre vár. Aki az említett híres kiadó könyveit és a patinás folyóirat cikkeit olvassa, szokásos történelmi munkákat vehet a kezébe, amelynek elbeszélését csupán időről időre szakítja meg egy általános eszmefuttatás, némileg gyakrabban egy ilyenre való hivatkozás. A historikus szövege a történetírás hagyományos medrében halad, jól ismert módszerek kerülnek elő, a tanulmányokat alapjában véve a történettudomány szaknyelvén írják. A katarzis elmarad: az olvasó nem kap átfogó társadalmi mondanivalót. Nem lehet elégedett azonban az sem, aki a történelem bevett eredményeit keresi. A mű csak arra jó, hogy néhány rég elmúlt példával igazolja vagy módosítsa a szociológia vagy az antropológia valamelyik modern művelőjének tételét.
Amikor a kiadót létrehozták, a folyóiratot megalapították, a történésznek volt egy ötlete, amely arra szolgált, hogy új történetet mondjon el olvasóinak. Újraalkotta az eseményt, majd elmondta a történetet. Történet nélkül elképzelhetetlen a történelem. A történet attól lett tudományossá, hogy a történettudomány módszerével, a forráskritikával rekonstruálta a historikus az eseményt. Az elbeszélés tudományosságát pedig az ellenőrizhetőség biztosította; mindmáig erre szolgálnak a forrás- és irodalmi hivatkozások. Nagyjából ez történik most is, csakhogy a szerző problémája – legalábbis az elbeszélés ezt sugallja – az lesz, hogy vajon beilleszthető-e egy történelmi történet valami általános érvényű megállapítás alá. A források és a témában korábban megszólalt történészek kritikája is működik. Egy valami azonban állócsillagként ragyog az elbeszélés egén: Jacques Derridának, Pierre Bordieunek vagy korunk egy másik ügyeletes zsenijének nagy ötlete, amelyhez mindent hozzá kell passzintani. Azt nem kritizálja, azt nem teszi próbára az elbeszélő. A történész kritikátlan. Kritikátlanságra van kárhoztatva az elbeszélés, a történettudomány is, amely nem több, mint az egyetemes társadalomtudomány egyik segédtudománya.
Kinek kell az efféle történet, kit érdekel az ilyen történelem? Elsősorban azokat, akik több-kevesebb meggyőződésből maguk is így írnak, és erre oktatják tanítványaikat. Egy-két ezer embernek a földgolyón. Ha a tanítványokat is hozzájuk számítjuk, akik a szemináriumokon immáron nem kéziratok, térképek és statisztikák fölött beszélik meg az egykori világ folyását, hanem a felkent bölcsek szófordulatait ismételgetik, akkor azonban már megérte a kiadót és a folyóiratot fenntartani.
Ki az akit, biztosan nem érdekel az így megírt könyv és cikk? Kihez nem tud szólni az ilyen iskolában képzett történész? A földgolyó többi lakójához. Ők az ember ősi ösztönétől hajtva továbbra is történetre vágynak, nem pedig olyan eszmefuttatásokra, melynek megértéséhez az idegen szavak szótárának tíz évvel ezelőtti kiadása már nem elégséges. A tudomány kevesek kiváltsága, gondolhatnánk, elég ennyi történettudós is. Csakhogy tudós-e, aki kritikátlanul idézi egy másik tudomány jól-rosszul megértett tételét, tudomány-e, amely képtelen önálló érvekkel kritikát gyakorolni minden őt érintő kérdés felett? Természetesen nem. Lehet, hogy nem tudja, de érzi ezt a kívülálló is. Ő máshol keresi történelem elbeszélést. Az érdeklődés nem szűnt meg, csak épp az egyszerű magyarázattal előálló sarlatánok léptek a történészek helyére.
A kéziratok, a térképek és a statisztikák nem beszélnek el történetet a mi nyelvünkön, a mi fogalmainkkal, erre csak az őket használó történész képes. Sokan vannak közöttük, akik még mindig csak ezeket használják. Csakhogy az ő mondandójuk végképp nem jut el azokhoz, akik nem szakmabeliek. Őket már évtizedek óta nem olvassa senki néhány hozzájuk hasonlón kívül. Nem is csoda. Lábjegyzetekkel, forrásidézetekkel és filológiai megjegyzésekkel túlterhelt írásaik nem az egykor volt ember, hanem a kézirat, a térkép vagy a statisztika történetéről szólnak. Történet helyett végtelenített előtanulmányokat kapunk tőlük a majdan megírandó történetekhez. Már ha lesz valakinek kedve történetet írni az után a számtalan kritikai megjegyzés után, amellyel ezek, az emberekről szóló történeteket soha nem alkotó szakemberek illették a korábbi elbeszélőket.
A történelmet egy vagy több történet elbeszélésén keresztül ismerjük meg. Ha a történészek nem akarnak vagy nem képesek történeteket érthető módon elmesélni, akkor nincs rájuk szükség.