„Egy polgárcsalád tündöklése és ...?”

Tóth Árpád

Lehetséges-e vajon felemelkedni „alacsony sorból” a tekintélyes, nagy hatalmú és/vagy tehetős emberek közé, és ha igen, hogyan? Ez a kérdés régóta és sokféle módon foglalkoztatja képzeletünket, és bizonyos különlegesen sikeres „esetekkel” már a gyermekkorunkban megismerkedünk a népmesék révén. Sajátos, ettől eltérő nézőpontból lát rá erre a jelenségre a társadalomtörténet, amely a múltbéli közösségekben eltöltött életutakat vizsgálva az egyén sikerét a szülői ház által adott mintához, környezethez viszonyítja. A premodern időkre hajlamosak vagyunk általánosságban úgy gondolni, hogy a rendi társadalom működési gyakorlata alapvetően a születési helyzetre visszavezethető keretek közé szorították az egyén döntési és érvényesülési lehetőségeit. Látványos kivételekre persze akad példa – így a jobbágyfiú Bakócz Tamás esete, aki papnak tanulva és ambíciózusan a bíborosi rangig emelkedett (1513-ban) és korának dúsgazdag földbirtokosává vált.

Pozsony látképe a reformkorban

Az alábbi történet egy olyan család négy generációjáról szól, amelyben a kedvező demográfiai adottság (kevés gyermek halt meg csecsemőként vagy első életéveiben) és a ritka vezetéknév szerencsésen egybeesett a merész kísérletezőkedvvel és az életutak fordulatainak dokumentálására alkalmas források bőségével. A szerteágazó történet aprólékos követése helyett válasszunk ki négy időpontot – félszáz évenként vessünk pillantást a Habermayer nemzetség tagjaira, és, amennyire ez egyáltalán lehetséges, igyekezzünk felmérni társadalmi helyzetüket, lakhelyüket, a megélhetésük alapját nyújtó foglalkozásukat, tekintélyüket!

1770-ben a bécsi Burgban a királynő, Mária Terézia személyesen fogadta a Habermayer-fivéreket. Jó oka volt annak, hogy a Habsburg birodalom első embere leereszkedett a polgári családban született és protestáns hitű férfiak társaságához: a Bécsben akkoriban egekbe szökő marhahúsárak miatti panaszok csillapítására létrehozott monopol szervezet éppen ezt a győri tőzsércsaládot bízta meg a 200000 lakosú császárváros ellátásával. A megállapodás dimenziói elképesztőek: a család évi 34-36000 ökör Bécsbe hajtását biztosította, és a kereskedők maximált hasznát évi 36000 forintban állapították meg, amely összeg több mint kétszerese volt Győr város azévi teljes adójának. Mária Terézia bizalmának nyilván volt előzménye, hiszen egy évtizeddel korábban már nemesítette a famíliát, ami egy evangélikus polgárnemzetség esetében különlegességnek tekinthető.

A bécsi megbízatás idején a rangemelés közvetlen kedvezményezettje, Gottfried Habermayer már nem volt életben, a nagyszabású üzletet a fiaival kötötte meg a kormányzat. Gottfried igazi elsőgenerációs dinasztiaalapító volt, ugyanis 50 évvel korábban, 1720-ban apja, Lorenz még a Budát Béccsel összekötő marhahajtási útvonal egyik apró településén, Nickelsdorfban volt mészárosmester, jogállapota szerint jobbágy, egyébként pedig akkoriban éppen a falu bírája. Ehhez képest 1770-ben Gottfried öt fia közül kettő a leginkább fővárosnak nevezhető magyarországi városban, Pozsonyban élt nagyrabecsült polgárként. Közülük az apjával azonos keresztnevű fiú tekintélyes (a külső tanácsba is bekerült) vaskereskedői foglalkozást űzött, és ő egy korábbi városvezető egyetlen lányának kezével annak a főtérhez közel eső üzletét is megszerezte. A másik négy fiú viszont az apját követte a megélhetésében: Pozsonyban, illetve szülőhelyükön, Győrött marhakereskedéssel foglalkoztak. Habár a bécsi üzlet léptékéhez mérhető megállapodásról nem tudunk, fontos tudni, hogy ekkoriban a lábon hajtott ökör volt Magyarország legfontosabb kiviteli cikke, és a Habermayer-testvérek alighanem a legjelentősebb exportőrök közé számítottak a 18. század második felében.

De vajon hová vezethetett innen az út, ha valakit az ambíciói még további társadalmi emelkedés felé hajtottak? Milyen lehetőségek nyíltak erre a legjelentősebb városok tehetős polgárcsaládjai előtt a francia háborúk időszakában? Ha 1820-ban próbáljuk fellelni a Habermayer-család leszármazottait, jelentős változásokat fedezhetünk fel két vonatkozásban is: földrajzilag és a megélhetés módját illetően.

Hiába ismerjük az idősebb Gottfried tizenöt fiúunokájának is a sorsát, közülük egyik sem lakott felnőttkorában Győrben. Valószínűleg túl szűkösnek érezték már maguk számára a Rába-parti várost az úri és polgári rang határán élő nemzetség saját egzisztenciát alapítani igyekvő fiai. De akkor vajon hová települt az újabb nemzedék?

Maria Katharina Pauer (1733-1806), Daniel és Mathias Habermayer édesanyja egy halála évében készült festményen

A legidősebb unoka a századforduló körül Pestre költözött, de az egyre inkább nemzeti fővárossá alakuló gazdasági központban valamiért nem tudott gyökeret ereszteni a család – a korábban jelentős siker nélkül kereskedői pályafutást kezdett Michael ugyanis 1820-ban már halott volt (anélkül hunyt el, hogy családot alapított volna). Egyik unokatestvére, Christoph sikeresebb életutat járt be: a császárváros felé indult el Győrből, és a még a szülőhelyénél is kisebb, ám gyorsan iparosodó Bécsújhelyben alapított kereskedést, ahol akkora tekintélyre tett szert, hogy a város kereskedői testületének élére is megválasztották. A két fiatalember választásának közös pontja, hogy mindketten felismerték a II. József türelmi rendelete (1781) által megteremtett esélyt: a protestánsok előtt addig lezárt városokban is megnyílt számukra az érvényesülés lehetősége. Christoph számára a felekezeti kötődés különösen fontos lehetett, hiszen a Wiener-Neustadtban nagy pusztítást okozó 1834-as tűzvész után saját költségére ő építtette meg a város evangélikus templomát és vezette a lutheránusok gyülekezetét. Egy további unokatestvér egyenesen Bécsbe települt át (Pozsonyból), ő viszont nem tudott önállósulni kereskedőként. A polgári foglalkozást űző unokatestvérek közül azonban két pozsonyi fivér érte el a legkomolyabb társadalmi sikereket. A gyógyszerésznek tanult, és iskolázásának utolsó állomásaként a bécsi egyetemre is beiratkozott Johann Daniel a koronázóváros főterén, vagyis a forgalom és a tekintély szempontjából is kiváló helyen vásárolt magának patikát, és akárcsak korábban vaskereskedő nagybátyja, az ifjabb Gottfried, ő is bekerült a választott polgárságba Pozsonyban. Igaz, az Arany Sas gyógyszertár tulajdonosa 1820-ban már nem ő maga volt, hanem veje, Johann Daniel ugyanis addigra már nem élt.

Pozsony főtere a 19. század közepén: jobbra a városháza, a szemben látható álló egykori helytartótanácsi székház mögötti utcában állt Mathias Habermayer háza és a közelében működött Daniel Habermayer patikája

1820-ban kétségtelenül öccse, Mathias számított a Habermayer nemzetség legkiemelkedőbb tagjának. Több idősebb rokonának mintáját követve ő is kereskedőnek tanult és a pozsonyi Belvárosban saját üzletet alapított. Tehetséges üzletembernek bizonyult, ugyanis 1844-ban bekövetkezett haláláig széles profilú nagykereskedést folytatott, amelyben fontos rész jutott a különösen a Franciaországgal vívott háborúk idején sikerágazattá vált terménykereskedelemnek. De emellett annak a különleges kereskedelmi kiváltságnak is, amelyet még apósától örökölt meg: az észak-magyarországi bányatermékek forgalmazási jogának, amely az egész országban csak néhány kereskedő privilégiuma volt. Mathias Habermayer alighanem a magyarországi kora kapitalizmus jeles alakjai közé sorolható, hiszen ez a profil valószínűleg az osztrák örökös tartományokban akkorra már megkezdődött iparosodás nyersanyagigényeit szolgálta ki, ráadásul egy bécsi tűzkárbiztosító cég pozsonyi ügynökeként a biztosítási üzlet magyarországi meghonosodásában is szerepet vállalt. De nemcsak Mathias gazdasági jelentősége érdekes a család története szempontjából: az egykorú címtárak a reformkori Pozsonyban működő 4-5 nagykereskedő között Franz Habermayert (az ifjabbik Gottfried fiát és örökösét) is rendre megemlítik.

A pozsonyi kereskedelmi testület névsorának részlete egy 1843. évi pesti címtárban, a baloldali hasáb közepén Franz és Mathias Habermayer mint nagykereskedők, a jobb hasáb alja felé Mathias mint faktor

Ez a nemzedék azonban nemcsak az elvándorlás, a marhakereskedésből való kivonulás és a modernitáshoz kapcsolódó gazdasági tevékenységek iránti fogékonyság révén reagált a korszak újdonságaira. A fiú testvérek és unokatestvérek másik része úri vagy értelmiségi foglalkozást választott magának. Egyikük jogásznak tanult (pályafutásának későbbi részét sajnos nem ismerjük), egy másik huszártisztként az őrnagyi rendfokozatig emelkedett, de a lányok férjei között is találunk ügyvédet, lelkészt, líceumi tanárt és orvost (a később, a szabadságharc idején a honvédség vezető katonaorvosaként működő Lumnitzer Sándor nagyapját) is. Az úri társadalom felé való orientálódás további tünete, hogy a német nyelvű forrásokban mind gyakrabban fordul elő a név kiegészítéseként a ’von’ szócska vagy a ’wohledelgeboren’ (vagyis „tekintetes”) megszólítás.

Újabb 50 évvel előre ugorva elsőre arra figyelhetünk fel, hogy a családtagok száma mennyire megfogyatkozott. Az újabb nemzedékből csak három magyarországi születésű Habermayer-fiút ismerünk. Közülük Karl (Daniel fia) Bécsbe költözött, és ott selyemkereskedelemmel foglalkozott, Mathias teljes üzleti tevékenységét átörökítette egyetlen, a felnőtt kort elért gyermekére, a pozsonyi nagykereskedő Rudolphra, Franz fia viszont nem folytatta apja üzletét, hanem a század közepén alapított pozsonyi takarékpénztár tisztviselője lett. 1870-ben Rudolphon kívül – az utóbbi években nagy lendületet vett digitális forrásközléseknek köszönhetően – még néhány további Habermayerről is értesülhetünk, ők azonban mindannyian a császári-királyi hadseregben szolgáló katonatisztek voltak, és valószínűleg már nem Magyarországon születtek. Rudolph agglegényként halt meg 1887-ben, nyolcvan éves korában, és úgy tűnik, ezzel a polgárrá, majd abból nemessé lett család Magyarországon férfiágon kihalt. (Abban, hogy nem alapított családot, talán az is szerepet játszhatott, hogy közeli rokonok közti, belterjes házasságban született: anyja a Pozsonyba vándorolt Gottfried Habermayer lánya volt, vagyis Rudolph apja saját elsőfokú unokatestvérét vette feleségül.) Végeredményben az 1880 körüli évekből két szerepkörben találkozunk Habermayerekkel: egyrészt a katonatiszti minőségben az úri társadalom részeként, másrészt – Rudolph kapcsán – a pozsonyi evangélikus líceum és a gyülekezet számára tett bőkezű jótékony adakozások révén.

Franz Habermayer huszárkapitányt ábrázoló festmény

Az egykor páratlanul sikeres Habermayer polgárcsalád a jelek szerint a század végére eltűnt. De vajon hogyan is értékeljük pontosan ezt a folyamatot? Mit is jelent ebben az esetben a „polgárcsalád” fogalma? Miben áll gazdasági-társadalmi sikerük sajátossága, és milyen tényezők hatására keletkezik, majd múlik el?

Ha a polgáriságot a polgári jogállással azonosítjuk, akkor tisztának tűnik a kép: egy jobbágycsalád fiai egy ponton a közeli városba költöztek, és ettől kezdve leszármazottaik mindaddig polgári jog birtokában városlakók maradtak, amíg el nem fogytak a férfiutódok. Gottfried Habermayer győri polgárjogszerzésének időpontját nem ismerjük, az viszont egyértelmű, hogy 1743 és 1834 között összesen 15 ilyen családnevű, rokon férfi vált Győr vagy Pozsony polgárává (utolsóként Rudolph). Ha viszont a polgáriságot tartalmilagértelmezve olyan tényezőket veszünk számításba, mint a polgári foglalkozáshoz kapcsolódó megélhetés, sőt a burzsoázia üzletfelfogásához kapcsolható, rugalmas, a piaci körülmények változásaihoz igazodó, kockázatokat is vállaló vállalkozói mentalitás, vagy éppen a „polgári műveltség” igénye, akkor jóval nehezebb meghatározni a polgárcsaláddá válás időpontját és e szakasz végpontját. Elég arra gondolnunk, hogy Mathias nemzedékéből nem kevesebb, mint tizennégy Habermayer fiú járta több évig a pozsonyi evangélikus gimnázium (később líceum) latin nyelvű osztályait (akik közül többen is polgári foglalkozást folytattak utóbb), és hogy ebből a szempontból már a 18. század elején élt Lorenz is vélhetően több lehetett, mint egyszerű falusi mészáros, hiszen egyik fiát már ő is ebben a pozsonyi iskolában taníttatta. Azon is eltöprenghetünk, hogy vajon Rudolph nagykereskedői üzleti gyakorlata volt-e annyira újító és merész, mint amit apja, Mathias vagy dédapja, a Győrbe beköltöző Gottfried esetében sejtünk, vagy ő már csupán az „örökös” szerepét töltötte be a vállalkozói tehetség nemzedékek közti továbbadásában. Hol, mikor és miért veszett ki a kapitalista ösztön a Habermayer nemzetségből, ha egyáltalán ez történt? (Nem lehetséges-e például, hogy leányágon mégis továbböröklődött?)

A pozsonyi evangélikus gimnázium syntaxista osztályába 1778-ban beiratkozott diákok névsorának részlete, köztük Mathias Habermayer (18), két unokafivére, Karl Gottfried Habermayer (26) és Sólyom Károly (25), továbbá báró Prónay Lajos (24) és egy Bécsből Pozsonyba települt nagykereskedő fia, Karl Thomann (19)

Valójában még azt sem mondhatjuk ki teljes magabiztossággal, hogy a Habermayer családnév eltűnése a család fiági kihalásával azonos, hiszen számos példa ismert a 19. századi német polgárság körében hódító névmagyarosítási divatra. Ilyenkor sokan a név hangzását igyekeztek megtartani – mint a Horthy Miklós kormányzó feleségét adó Purgly családnál, amelynek ősei (még Purgel néven) a Habermayerekhez hasonlóan egy mosoni faluból (Zurányból) vándoroltak Győrbe és lettek ott mészárosok, tőzsérek, majd városi nemesurak. Mások viszont a „tükörfordítás” módszeréhez folyamodtak, mint a Kassának lelkészeket és kereskedőket adó, nagy tekintélyű Ochsok, akik frappáns nyelvi megoldással Jármayra cserélték a nevüket. Az iskolázásuk után nyomtalanul „eltűnő” Habermayer családtagok esetében vajon nem erről van-e szó: a névváltoztatás segítségével olyan sikeresen váltottak (nemzeti) identitást, hogy a történeti rekonstrukció számára is lehetetlenné tették az életútjuk követését?

És legvégül: a polgáriság a Habermayerek gyakorlatában közel sem látszik minden mást kizáró azonosságtudatnak. A széles rokonságban, fivérek és sógorok közt békésen férnek meg egymással az úri, értelmiségi és polgári foglalkozások, és például Mathias esetében valószínű, hogy az üzleti sikerei és az úri társadalombeli elfogadottsága (több vármegye táblabírójaként, vagy a Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület vezetésében viselt tagsága révén) egymást erősítették. A polgári (leginkább kereskedői) foglalkozású újabb családtagok hiánya a 19. század végén valószínűsíti – de nem bizonyítja – a nemzetség teljes identitásváltását: a betagozódást az „úri középosztályba” (ráadásul az osztrákba, nem is a magyarba).

Mi is a tanulság végsősoron a bemutatott polgárcsalád „felemelkedésének” kérdésében? A korábban emlegetett mesékkel ellentétben, amelyek jellemzően egy generációra korlátozódó „életrajzok”, és amelyekben a király lányának kezével együtt annak fele királyságát is elnyerő legény a csúcspont elérésétől kezdve „boldogan élt, míg meg nem halt”, itt nemzedékről nemzedékre kellett alkalmazkodni az érvényesülés változó keretfeltételeihez, és eközben magasabbra jutni. Mást jelentett a reálisan megvalósítható társadalmi felemelkedés az egyes időszakokban, de mértékének (sikerességének) értelmezéséhez nyilvánvalóan figyelembe kell venni az egyes pályafutások kezdőpontját is. Amennyire egyértelműnek látszik, hogy a nickelsdorfi jobbágyfiú Gottfried Habermayer győri polgárrá válva, majd nemesítve számottevően emelkedett a társadalmi hierarchiában, annyira bizonytalan a végpont értelmezése a polgári és úri presztízshierarchia keveredését nyújtó dualizmus kori Monarchia keretei között. A mesék egyszerű és a tanulság levonására felfűzött történetszövésével szemben a modernitás által megérintett újkori Magyarországon zavarbaejtően nehéz igazságot tenni a „társadalmi felemelkedés” kérdésében. A Habermayer polgárcsalád „tündöklését” vajon a bukásuk követte és zárta le? A fiktív történetek logikáján edződött kíváncsiságunk hajlamos ilyen „befejezést” várni, ám a történeti valóság bonyolultsága és korlátozott megismerhetetősége megálljt parancsol az efféle igénynek.

Az 1866-ban elhunyt Franz Habermayer kereskedő és Pozsony-Nagyszombati Vasút egykori főpénztárosa haláláról hírt adó gyászjelentés

A blogbejegyzés egy jelenleg kéziratban lévő tanulmány népszerűsítő célú változata. A Habermayer nemzetségről és a korabeli Pozsony más polgárcsaládjairól itt találhat további információt az Olvasó:

Tóth Árpád: Polgári stratégiák. Életutak, családi sorsok és társadalmi viszonyok Pozsonyban 1780 és 1848 között. Pozsony, 2009.