„[A] legmagasztosabb humanitárius érzelmektől vezérelve…”

Mexikó és a semlegesség kérdése az első világháborúban

Sziszkoszné Halász Dorottya

1917 februárjában harmadik éve dühöngött a kortársak által Nagy Háborúként ismert első világháború. A résztvevő európai országok egyre nehezebben viselték a harcokkal járó terheket, miközben az amerikai földrész – Kanada kivételével – a semlegesség látszólag kényelmes karosszékéből szemlélte az eseményeket. Az Amerikai Egyesült Államok kívülmaradásának fenntartása azonban napról-napra problematikusabbá vált, ami a latin-amerikai térség politikájában bekövetkező változás lehetőségét is magában hordozta.

Ebben a kényes helyzetben, 1917. február 12-én érkezett Washingtonba Venustiano Carranza mexikói elnök levele, mely a háborúskodás mielőbbi befejezését célozta, s ehhez a semlegesek összefogását szorgalmazta.[1]

Venustiano Carranza (1859–1920)

Válaszreakció volt ez az Egyesült Államok háborús magatartásának változására, ami bő egy héttel korábban, február 3-án, a Berlinnel folytatott diplomáciai kapcsolatok megszakításához vezetett. Ugyanazon a napon az USA tájékoztatta a semleges országokat politikájának új irányvonaláról és „a világbéke megteremtése” érdekében kérte, hogy hasonlóan cselekedjenek.[2] Bár a megszólított országok válaszaikban többnyire az Egyesült Államokkal való szimpátiájuknak adtak hangot, egyetlen latin-amerikai köztársaság sem állt még készen semlegessége feladására. Két alapvető magatartást alakítottak ki Washington irányában: jótékony semlegességet és szigorú semlegességet, miközben néhány ország közös (latin-)amerikai politika kidolgozásának az ötletét támogatta.[3]

Az Egyesült Államok közvetlen déli szomszédja, Mexikó is ragaszkodott korábbi státusza fenntartásához, sőt február 12-i levelében a semleges államok együttműködését javasolta azzal a céllal, hogy elősegítsék az óvilágban zajló háború lehető legrövidebb időn belül történő befejezését. A kezdeményezés egyik különlegessége, hogy semleges kooperáció alatt Mexikó nem csupán az amerikai köztársaságok közös erőfeszítéseit értette, hanem be akarta vonni a harcoktól tartózkodó európai országokat is. Carranza elnök azzal érvelt, hogy valamennyi nem-hadviselő hatalom – különösen az Egyesült Államok, Argentína, Brazília és Chile az amerikai kontinensen, valamint Spanyolország, Svédország és Norvégia Európában – „súlyos történelmi felelősséget” visel, mivel „pénzzel, élelmiszerrel, munícióval és üzemanyaggal támogatták, s ezáltal fenntartották és meghosszabbították” az összecsapást. Ezért „a legmagasztosabb humanitárius érzelmektől vezérelve és az önfenntartás és védekezés gondolatától hajtva” a mexikói kormány javasolja, hogy a „tökéletes egyenrangúság” szellemében hívjanak össze egy találkozót valamennyi háborúzó fél részvételével abból a célból, hogy véget vessenek a küzdelmeknek „akár saját erőfeszítésükből, akár úgy, hogy alárendelik magukat” a meghívó országok „baráti közvetítésének.” Amennyiben a harcoló hatalmak továbbra sem tudják rendezni nézeteltéréseiket, a semlegesek mindenféle velük való kereskedelmi kapcsolatot meg fognak szüntetni, s így utánpótlás hiányában kénytelenek lesznek feladni a küzdelmet. Javaslatának ismertetésekor Carranza kifejezte az iránti reményét is, hogy elképzelése a nemzetközi jog új elveként elfogadásra fog találni, „lehetőséget adva a semlegeseknek, hogy segítsék a jövőbeni nemzetközi háborúk elkerülését és megoldását.”[4]

De az Egyesült Államok nem bizonyult partnernek a mexikói kezdeményezés megvalósításában, s egy hónap elteltével sem adott választ Carranza tervére. A mexikói elnök az USA nagyköveténél tett panaszt, s egyúttal megismételte kívánságát egy közös, semlegesek általi terv kidolgozására, még ha az különbözik is az övétől. Továbbá indítványozta, hogy amennyiben az Egyesült Államok elméletben elfogadja a kezdeményezést, a javasolt semleges konferencia helyszíne Washington legyen. Az USA végül március 16-án közölte álláspontját, amikor is két okkal indokolta az együttműködés visszautasítását. Hivatkozott egyrészt az amerikai hajókat ért tengeralattjáró támadások[5] következtében gyorsan romló USA-német viszonyra, másrészt Berlin tervére, hogy háborúba sodorja az Egyesült Államokat déli szomszédjával és szövetkezzen Japánnal.[6]

A mexikói kezdeményezés pikantériája ugyanis, hogy az ország és az USA viszonya ez idő tájt messze nem volt felhőtlennek nevezhető. Egyfelől, mindössze egy héttel Carranza semlegeseknek szóló terve előtt, február 5-én fejeződtek be Washington csapatkivonásai Mexikó területéről, miután a nagy északi szomszéd közel egy éven át tartó hajtóvadászatot követően is képtelennek bizonyult kézre keríteni a német támogatással a területe ellen támadott Francisco (Pancho) Villa tábornokot. Másfelől, szintén február 5-én kapta kézhez a Német Császárság mexikói követe azt a táviratot, melyben Berlin felhatalmazta, hogy késlekedés nélkül keresse fel Carranzát és ajánljon neki egy az Egyesült Államok elleni szövetséget arra az esetre, ha beállna a hadiállapot közte és Washington között. Mexikó cserébe visszaszerezhetné az 1846–1848 között az USA-val vívott háborúban elvesztett területeit.[7]

Ez az elképzelés valójában már néhány héttel korábban megfogalmazásra került a híres Zimmermann-táviratban, melynek feladója a német külügyminiszter volt. Arthur Zimmermann január 16-án utasította országa mexikói követét, hogy „amint bizonyossá válik a háború kitörése az Amerikai Egyesült Államokkal,” a lehető „legtitkosabb” módon közölje Mexikó elnökével az alábbi tervet: „szövetséget ajánlunk … a következő alapon: háborúzzunk együtt, kössünk békét együtt, nagylelkű pénzügyi támogatás[t ígérünk] és egyetértés[t] részünkről, hogy Mexikó visszaszerezze az elveszett területeket Texasban, Új-Mexikóban és Arizonában.” Továbbá Berlin képviselőjének javasolnia kellett, hogy a mexikói elnök „saját kezdeményezéseként azonnali csatlakozásra hívja meg Japánt és ugyanakkor közvetítsen Japán és [a Német Császárság] között.”[8] A terv létezéséről az USA február 24-én értesült, de nem egyértelmű, hogy Carranzának volt-e tudomása róla a február 12-i, semleges összefogásra buzdító kezdeményezése időpontjában. Annyi bizonyos, hogy Berlin követe február 20-án tájékoztatta a távirat tartalmáról a mexikói külügyminisztert.[9]

Zimmermann külügyminiszter kódolt távirata a német-mexikói szövetség ajánlatával, 1917. január 16.

Mindenesetre az Egyesült Államok március közepi elutasító válasza valószínűleg nem érte váratlanul Mexikót. Viszontválaszában ugyan kétségét fejezte ki egy Washington részvétele nélkül megvalósítandó semleges akció sikerét illetően, de máskülönben békülékeny volt, s Carranza felajánlotta közbenjárását az amerikai és a német kormány között a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása érdekében.[10] Az USA és a császári Németország közötti konfliktust azonban többé nem lehetett békés úton megoldani. 1917 első hónapjainak eseményei – a korlátlan tengeralattjáró háború német megindítása, az ennek folyományaként bekövetkező amerikai hajókat ért incidensek, valamint a Zimmermann távirat okozta bonyodalmak – végül meggyőzték az Egyesült Államok korábban hezitáló elnökét, hogy eljött az ideje az Antant erőihez való csatlakozásnak. Az USA április 6-i Német Császársággal szembeni hadüzenetét követően a latin-amerikai köztársaságoknak is dönteniük kellett, hogy követik-e az északi példát, vagy megmaradnak a semlegesség talaján. Végül a húsz érintett ország közül mindössze hét maradt semleges a konfliktus legvégéig: Argentína, Chile, Paraguay, Kolumbia, Salvador, Venezuela és Mexikó. Utóbbi április 14-én hivatalosan is visszautasította Németország szövetségi ajánlatát, majd a hónap második felében ismét közvetítőnek ajánlkozott Berlin és Washington között, miközben a semleges országok nyomásgyakorlását szorgalmazta.[11] Ám törekvései újfent sikertelenül végződtek.

S hogy mindebben mennyiben motiválták Carranzát a humanitarizmus eszméi, mennyiben az önvédelem gondolata, és mennyiben az a törekvés, hogy segítséget nyújtson a császári Németországnak? A választ illetően, kedves Olvasó, Öné a döntés joga!