Történelem a vádlottak padján

Rada János

„Szobordöntögető hullám” – olvashatjuk a napi sajtóban, és valóban: szinte hullámszerűen söpörnek végig a nyugati világon a köztereinket benépesítő emlékművek felülvizsgálatát követelő, sőt azokat gyakran öntörvényűen leromboló vagy megrongáló mozgalmak. Dőlnek Kolumbusz Kristóf szobrai, dőlnek a Konföderációs emlékművek, s immár Thomas Jefferson szobrát is ledöntötték – merthogy az 1776. évi Függetlenségi Nyilatkozat szövegezője is sértette egyesek érzékenységét. San Franciscóban a város szintúgy 18. századi alapítójának, Szent Junípero Serra ferences szerzetesnek a szobra is a társadalmi igazságosság élharcosainak – és persze az utcák felhergelt tömegeinek – célkeresztjébe került. A hullámok mára átcsaptak az Atlanti óceán túlpartjára is: az Oxfordi Egyetemen például döntöttek, eltávolítják a vagyonából nagyszabású ösztöndíjprogramot alapító Cecil Rhodes szobrát, mivel emlékműve az érzékenyek szemében a brit gyarmati politika, a kolonializmus mementóját jelentette. Párizsban a 17. századi francia államférfi, Jean-Baptiste Colbert, Budapesten pedig Winston Churchill szobra esett vandalizmus áldozatául. Csupán néhány példa a sok közül.

A folytatásban röviden körüljárom, véleményem szerint miért nem helyes, sőt miért kifejezetten elhibázott és kártékony az, ahogy a 21. század progresszív inkvizíciója a történelemhez viszonyul.

Bizonyára történészi képzettség híján is belátható (volna), hogy egy-egy régmúlt történeti korszak nem pusztán annyiban különbözött napjaink világától, hogy az emberek másfajta ruhákban jártak, s olyan, mára letűnt államok, birodalmak alattvalói voltak, amelyek háborúikat technikailag fejletlenebb fegyverekkel vívták. Éppen ennyire lényeges, hogy alapvetően más volt az emberek mentalitása, világról alkotott képe is, azaz más társadalmi normákat követtek, más értékrendek szerint éltek. Alapjaiban elhibázott eljárásmód tehát, amikor 18. századi, sőt néha még régebben élt – vagy éppen egy világégés közepette dönteni kénytelen – emberek írásain, hitvallásain, cselekedetein napjaink 21. századi erkölcsi követelményeit kérik számon, hogy aztán olyan morális elvárások alapján mondjanak elmarasztaló ítéletet ugyane történelmi szereplők felett, amelyek azok korában még nem bizonyultak irányadónak. Az effajta eljárások ráadásul rendre a történelem szélsőségesen egyfókuszú – a végletekig lebutított – szemléletével járnak együtt, ahol a komplex mérlegelés helyére egyetlen aspektus abszolutizálása kerül. Konkrétan: a történelmi szereplők más rasszokhoz fűződő – s a történeti kontextusból kiragadott – attitűdjeinek kérdése, amelyet e személyek megítélésének egyedüli és kizárólagos mércéjévé tesznek. Véleményem szerint az ilyesféle ítélkezés éppenséggel szöges ellentéte a differenciált, sokoldalúan árnyalt gondolkodásnak, és semmiképpen sem szabadna hagyni, hogy köztereink átrendezésének generálója legyen.

Félreértés ne essék: semmi esetre sem szeretném napjaink szobordöntögető hisztériájával európai, pontosabban szólva nyugati civilizációnk nagy alakjainak romantikus idealizálását szembeszegezni. Történelmünket éppúgy sötét foltok tarkítják, ahogy valamennyi más emberi civilizáció múltját is. Históriánk kanonikus hősalakjai gyakran saját koruk értékrendjének fényében is gyarló dolgokat tettek – a hús-vér ember már csak ilyen, hajlamos a gyarlóságra. Aki minden szempontból kifogástalan életű, makulátlan hősfigurákra vágyik, a történelemkönyvek helyett inkább a gyermekmesékben keresgéljen. Ám ha európai fehér emberként mégis valamifajta – mostanság elvárt – önmarcangolásra adnánk a fejünket, ne feledjük azt se, hogy az egyetemes emberi szabadságjogok felvilágosult teóriája csakúgy, mint például a modern, liberális demokrácia eszméje is a mi civilizációnk égisze alatt forrta ki magát, filozófiai alapjaik fehér férfiak szellemi műhelyeiben fogantak.

Jómagam némileg szkeptikus vagyok, hogy érdemes-e egyáltalán ítélkezni történelmi korok és személyek felett; nem vagyok híve a történészi moralizálásnak. Kultúránkban azonban megszokott dolog, hogy köztereinket történelmünk kanonikus alakjainak szobraival ékesítjük, márpedig ebből kifolyólag néha elengedhetetlen mérlegelni, egyúttal eldönteni, hogy kik azok, akik úgymond közterület-képesek, és kik azok, akik nem. Ám az effajta döntések meghozatalának – s ezt rendületlenül hiszem – minden esetben kellőképpen képzett, így a történeti kontextust értelmezni képes szakemberek higgadt, szigorúan racionális megfontolásain kell alapulniuk, és semmi esetre sem a történettudomány terén képzetlen, ráadásul frusztrált és felhergelt közegek emocionális – érzékenységi – szempontjain.

Ahogy a világ változik, és történeti ismereteink is gyarapodnak, születhetnek persze olyasféle döntések is, hogy bizonyos, egykor még nagy kultusszal övezett személyeknek nem emelünk többé emlékműveket. Ez viszont nem jelenti, és sohasem jelentheti azt, hogy jogunk volna ledózerolni, elpusztítani mindazt, amit örökségként hagytak ránk az elmúlt századok. Azok a szobrok, amelyeket száz, százötven éve vagy még régebben emeltek, történelmi emlékek is egyben, történelmi örökségünk integráns részét képezik. Festékszóróval, kalapáccsal, feszítővassal esni nekik barbárság – olyan vandalizmus, amely ellen valójában nem az érvelő értelmiségnek, hanem a közrend fenntartására hivatott állami szerveknek kellene erélyesen fellépni.

Robert Edward Lee impozáns virginiai lovasszobrát például még a 19. században állították, 1890-ben, és az emlékmű a néhai konföderációs főparancsnok személyén túl tárgyi emléke volt a polgárháború utáni évtizedeknek, ezek emlékezet- és szimbolikus politikájának is. Az elmúlt hetekben a szobrot előbb vandál módon megrongálták, majd a politikusok a lebontásáról határoztak. Nem mellesleg mostanra Lee polgárháborús ellenfelének, Ulysses S. Grantnak a szobrát is ledöntötték az elvakult aktivisták. Hasonló hírek sokaságát olvashatjuk persze, amelyek rendkívül elkeserítenek, megrettentenek engem.

Vajon hova vezetne, ha a tengeren túl már-már önmaga karikatúrájává fajult politikai korrektség – és ennek szélsőséges érzékenységi, illetve áldozati kultúrája – jegyében történelmi és kulturális örökségünk egészét következetes revízió alá vennénk? Belegondolni is szörnyű.