Annak érdekében, hogy Önnek a legjobb élményt nyújtsuk "sütiket" használunk honlapunkon. Az oldal használatával Ön beleegyezik a "sütik" használatába.

„BABÁVAL A KAROMON …”

 A felnőtt kíséret nélkül az USA-ba érkező kubai gyerekek esete

(Horváth Emőke)

 

Napjainkban az Egyesült Államoknak Mexikóval közös határszakaszán évente egyre nagyobb számban bukkannak fel felnőtt kíséret nélkül érkező gyerekek, akik a közép-amerikai országok közül elsősorban az úgy nevezett „Északi Háromszögből” – El Salvadorból, Guatemalából és Hondurasból – menekülve igyekeznek illegálisan átlépni a határt. Az egyedül érkező gyerekek aránya olyan méreteket öltött, hogy Jeh C. Johnson belbiztonsági miniszter 2014 júniusában nyílt levélben fordult az említett országokban élő szülőkhöz. A levélből tudjuk, hogy csak májusban több mint 9000, az adott évben pedig – a levél megfogalmazásának időpontjáig – mintegy 47000 gyerek lépett az USA területére. A számok valóban megrázó adatokat tükröznek, egyben felidézik azt a mára elmosódottá váló képet, amikor kedvenc mackójukkal vagy babájukkal a karjukon kubai gyerekek szálltak fel egyedül – esetleg testvérükkel együtt – a repülőre, hogy búcsút intsenek Kubában maradt szüleiknek. Néhány évtizeddel később a 2015 júniusában nyíló kiállítás ennek a 14.048 nehézsorsú gyereknek kívánt emléket állítani az őket legnagyobb számban fogadó észak-amerikai városban, Miamiban. A kiskorú kubaiak elutaztatását, az Egyesült Államokban történő ellátását és felügyeletét a „Pán Péter művelet”[1] irányította, nevét csak jóval később egy amerikai újságírótól kapta. A program jellegét tekintve nagymértékben eltért a mai gyermek-migrációtól, mivel szervezett módon, az USA Külügyminisztériuma és a katolikus egyház Miami egyházmegyéjének aktív segítségével támogatott és kivitelezett formában bonyolódott.
Walsh atya, a program egyik szervezője, visszaemlékezései szerint 1960 végén vette kezdetét a gyerekek USA-ba történő szállítása. Az akció végét pedig a kubai rakétaválság kirobbanása jelentette, hiszen innentől kezdve Kuba beszüntette a repülőjáratokat az Egyesült Államokba, ez egyben azt is maga után vonta, hogy a családegyesítés reménye távoli, bizonytalan időre tolódott. Az egész akció során az USA-ba hozott gyerekeknek mintegy a fele talált azonnal rokonokra, a többiek családon kívüli segítségre és támogatásra szorultak, amit leginkább a katolikus egyház Miami Egyházmegyéjének részéről kaptak meg.
A „Pán Péter művelet” történetében az egyik legizgalmasabb és egyben a legnehezebben megválaszolható kérdés az: mi késztette a szülőket arra, hogy gyermekeiket egyedül engedjék el egy idegen országba, ismeretleneknek kiszolgáltatva és teljes bizonytalanságban tartva őket azzal kapcsolatban, hogy egyszer még viszontláthatják-e egymást. Felvethető a kérdés: létezhetett olyan indok, ami magyarázatot ad erre a drámai jelenségre?
Bryan Walsh visszaemlékezése alapján két fő ok tárható fel a „művelet” elindítására, illetve folytatására vonatkozóan. Egyrészt a kubai szülők a külföldi sajtó alapján a patria potestas elvesztése miatti félelmükben kezdték gyermekeiket Miamiba küldeni.[2] A patria potestas kérdésének előtérbe állítása tudatos pánikkeltés céljából történhetett, ami elsősorban az USA, illetve Castro kubai – akár belső, akár száműzetésben élő – ellenzéke számára lehetett előnyös. Egyes politikai körök saját érdekeiket előtérbe helyezve „pszichológiai fegyvert” igyekeztek gyártani önmaguk számára politikai ellenfeleik lejáratására. Másrészt – Walsh szerint – a szülők azért kívánták mielőbb elküldeni gyerekeiket Kubából, mert számosan voltak olyanok a kivándorlási listán, akiknek szülei tevőlegesen részt vettek a Castróval szembeni ellenállásban, a Disznó-öbölnél bekövetkező eseményekben. A szülők féltették gyermekeiket, mert attól tartottak, hogy a fegyveres harcok megindulásával éppen a gyerekek válhatnak a rendszer áldozataivá és akár a Szovjetunióba hurcolhatják őket.  Nem kételkedhetünk abban, hogy létezett a szülőknek egy ilyen csoportja is, akik a politikában játszott szerepük miatt kérték gyermekük részvételét a programban, de bizonyos, hogy ez az indok csak a szülők töredékénél volt kimutatható. 
Végül is a hónapokig, évekig, vagy örökre szüleik nélkül élő gyerekek szempontjából valójában mindegy is, hogy milyen okból kellett elhagyniuk családjukat, az bizonyos, hogy az ő életük már sohasem folytatódhatott ott, ahol egy nap Kubából elutazva megszakadt.[3]
 
Kubai kislány a babájával az USA-ba érkezése után
Forrás: Cuban Refugee Center Records, CHC0218, http://library.miami.edu/blog/tag/life-in-an-archive/

[1] A név J. M. Barrie mesealakjára, a repülni képes fiúra, Pán Péterre utal, aki Sohaországban az Elveszett Fiúk vezetőjeként egyik kalandból a másikba csöppen. Valóban, az USA-ba került kubai gyerekek is egyik nehézségből a másikba kerültek, bár ők ezt sok esetben inkább egy rossz álomként, semmint meseként, vagy izgalmas kalandként élhették meg. Tulajdonképpen Pedro Menéndez tekinthető a kibontakozó, nagyszabású terv és akció „keresztapjának”, amennyiben az ő nevéből kiindulva találták meg később Pán Péter mesefiguráját a program elnevezéséhez.   
A kiállítás 2015. június 26. és 2016. január 17. között volt látható a HistoryMiami Múzeumban Operation Pedro Pan címmel. A kiállítást az intézmény az Operation Pedro Pan Group civil szervezet támogatásával valósította meg. http://www.historymiami.org/museum/exhibitions/details/operation-pedro-pan/ [a letöltés ideje: 2016-02-20.]
 
[2] Monsignor Bryan O. Walsh Papers, Barry University Archives and Special Collections – Lehman 201, ASC0001.
[3] A téma részletes kifejtését lásd: Horváth Emőke: Az Egyesült Államokba kíséret nélkül érkező kubai gyerekek esete (1960-1962). In: Csikós Zsuzsanna (szerk.): A mi santeránk: tanulmányok Dornbach Mária 70. születésnapjára. 274 p. Szeged: JATEPress Kiadó, 2016. pp. 107-121.